Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

30. 31. 33. 34. 35. 37. 38. 39. nek Jézusnak és igéjének, azért nem is látják meg, hogy az ellentét közte és Mózes közt csak a saját elgondolásukban van meg, de nincs meg a valóságban. Sőt ellenkezőleg: csak akkor lesznek valósággal Mózes tanítványai, ha Krisztusban hisznek s meglátják, hogy a Mózesnek adott isteni ige, kinyilatkoztatás Krisztusban válik teljessé. A vakon született éppen ezt fejezi ki — a maga módján — feleletében. Hogy Jézus „honnét való", tehát hogy isteni küldetés alapján viszi véghez műveit, azt éppen ezekből a műveiből, így a vakon született meggyógyításából is fel lehetne, sőt kellene ismerni. Mert hiszen „Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, hanem azt hallgatja meg, aki istenfélő és cselekszi az ő akaratát". Ez olyan felismerés, amely Péld. 15, 29; Jób. 27,9; 35, 13; Zsolt. 66, 18; Ezs. 1, 15 alapján közkeletű a kegyes zsidó gondolkodás számára. Ezt nem látja meg, vagy nem hajlandó meglátni az a vezetőség, mely Jézust eleitől fogva bűnösnek minősíti azért, mivel másként értelmezi a törvényt, és vele a szombatnap megtartását is. Holott a vakon született világos okfejtéssel szólaltatja meg azt, amit a keresztyén gyülekezet azóta is mindig újból nekiszegezett a hitetlen világnak: „Ha Jézus nem volna Istentől, semmit sem cselekedhetett volna." Felelni erre az érvelésre Jézus ellenfelei nem tudnak. Csak szidalmazzák a vakon születettet azzal, hogy „mindenestül bűnben született": a nép vezetői teljesen abban a meggyőződésben élnek, hogy a vakon születettség csak Isten büntetése és ítélete lehet és ezért Zsolt 51, 7; 58, 4-re emlékeztető kifejezéssel olyannak mondják a vakon születettet, mint aki teljesen a bűn hatalmában van s már ezért sem lehet igaza és nem lehet igaz az, amit mond. Hagyományos kegyességükhöz való ragaszkodásuk miatt teljesen érzéketlenné válnak és nem tudják megragadni az Isten kinyilatkoztatását, mely Jézusban közeledik hozzájuk. A szakaszt az evangélistának az a megállapítása zárja le, hogy „kidobták", „kitaszították" a vakon születettet. Ez a kifejezés első értelme szerint minden esetre annyit mond, hogy kidobták a tárgyaló teremből. De jelenti nyilván azt is, hogy a 22. vers értelmében kitaszították a gyülekezetből. Az evangélista a vakon született esetében már látja azt a sorsot, mely a Krisztusban hívő zsidóságot a zsinagóga, ill. a nép vezetői részéről érte. Szavai mögött felrajzolódik az egész palesztinai zsidókeresztyénség sorsa. Az elbeszélés utolsó szakaszában ismét Jézus veszi kezébe az események alakítását. Megkeresi a kitaszítottat és igéjével most már ő maga formálja és teszi véglegessé azt a döntést, mely tulajdonképpen már ott rejlett a szinedrium előtt tett vallomásában. Jézus kérdése őt magát mint az Ember Fiát állítja a vakon született elé: ez a kifejezés határozott irányt mutat a messiási reménynek, mert Dán. 7, 13 próféciájára utalva úgy állítja eléje a messiást, mint az Isten által szerzett váltság, üdvösség eszkatológikus megvalósítóját. Jézus 4, 26-ra emlékeztető igéjében egy pillanatra felragyog az Ember Fia isteni dicsőségének fénye. A kitaszított hittel borul térdre Jézus előtt és imádja őt úgy, mint ahogy az ember mindig térdre kényszerül Isten dicsőségének a meglátásakor. így lesz Jézus jövetele és az isteni kegyelem ajándéka ítéletté a világon, noha Jézus küldetése nem az ítélet tartása, hanem a váltság szerzése (v. ö. 3, 17): a „vakoknak", legyenek bár „szegények" és tudatlanok, a bűn és a világ hatalmától „elgyötörtek", megnyílik a szemük „látásra", Krisztus dicsőségének és az üdvösség ajándékának elnyerésére, ha Krisztust hittel fogadják, leborulnak előtte és imádják. De a „látók", az •148