Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

felőletek mondanom és ítélnem. De igaz ő, aki küldött engem s én azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam. — Nem értették meg, hogy az Atyáról beszélt nekik. — Ekkor Jézus így szólt: Amikor majd felemeltétek az Embernek Fiát a magasba, akkor majd megismeritek, hogy „én vagyok": semmit sem cselekszem önmagamtól, hanem a szerint beszélek, amint az Atya tanított engemet. Velem van az, aki engem elküldött, nem hagyott magamra, mert azt cselekszem mindenkor, ami kedves előtte. Az evangélista nem írja le a következő jelenet közelebbi körülményeit. Ezek nem is jelentősek. Elég annyi, hogy Jézus szól s hogy vitában áll ellenfeleivel. Mint 7, 33-ban, Jézus itt is azt állítja homloktérbe, hogy „elmegy". Elmenetele pedig ítéletté lesz, mivel nem ismerték fel az isteni kegyelem által adott lehetőséget, hogy t. i. benne higgyenek és életet nyerjenek. Akkor — későn keresik majd őt, — hiszen a zsidóság nem lehet meg a nélkül, hogy ne keresse a messiást, — de akkor már hiába: „meghaltok a bűnötökben". Egyetlen egy a végső bűne a zsidóságnak s ez minden egyéb egyes bűnt magában foglal, a hitetlensége. E miatt a bűne miatt nem tud élni az isteni kegyelem drága idejével, e miatt lesz messiás-várása és keresése hiábavalóvá és e miatt kell „meghalnia", nem testi halállal, — ez független a hittől vagy hitetlenségtől, — hanem azzal a halállal, mely elzárja az Istenben való élettől. E miatt nem követheti Jézust oda, ahova megy, t. i. az Atyához. Jézus szavát elenfelei ismét félreértik és pedig jellegzetes módon, úgy, hogy félreértésük próféciává válik, akárcsak 7, 35—36-ban. A zsidók öngyilkosságra gondolnak. A farizeusok általában elítélték az öngyilkosságot. De a makkabeusi kor nemzeti harcaiban a vezetők sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy nem maradt számukra más lehetőség, mint az öngyilkosság. Az ilyen, hazafias okokból elkövetett öngyilkosságot nem ítélték el, sőt dicsőítették (v. ö. pl. Bírák 16, 28—29; II. Makk. 14, 37—46. Josephus ant. XIV. 13, 10 stb.). Jézus ellenfelei talán úgy vélték, hogy Jézus a szavaiban kifejezett messiási igényével oly tarthatatlan helyzetbe került, hogy csak az öngyilkosság marad számára kivezető útként. Arra nem gondolnak, hogy Jézus maga, önként adja oda életét (v. ö. 10, 18), de nem kétségbeesésből, hanem váltságul. Az evangélista gondol erre is s éppen azért közli a zsidók szavait, mert azokban akaratlan jóslás rejtőzik. Jézus következő szava rávilágít a közte és ellenfeled közt levő ellentétnek a legmélyebb okára: Ök, a zsidók alulról, azaz ebből a világból valók. Származásuk egyúttal minősítés is. Ebből a világból lenni azt is jelenti, hogy ez a világ, a bűn hatalmába került és a bűnnek szolgáló világ határozza meg őket is, ez a világ mozgatja életüket, cselekedetei' ket, egész valójukat. Viszont Jézus felülről, nem ebből a világból, hanem Istentől jön. Öt is meghatározza az eredete: Istentől jön és Istennel él, Istennek szolgál. Az ellentét azonban Jézus és ellenfelei közt teljes, áthidalhatatlan és nem lehet kiegyenlíteni. Ezért kell nekik meghalniok bűneikben. Ennek az e világból, alulról való magatartásnak a megnyilatkozása az, hogy „nem hisznek". „Alulról, e világból lenni" és „nem hinni" ugyanannak a magatartásnak két szinonim megjelölése. Hogy ez mit jelent, azt Jézus közelebbről avval írja körül: „nem hiszik, hogy én vagyok". 27. 28. 29. 21. 22. 23. 24. •131