Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

13. 7, 1. 2. ember, mások viszont így szóltak: nem, hanem ámítja a népet. Azonban senki sem beszélt nyíltan felőle, — a zsidóktól való félelem miatt. A 7. fejezet csak zökkenővel kapcsolódik a 6-hoz. Az utóbbinak eseményei is Galileában játszódtak le s érthetetlen, hogy miért kell hangsúlyozni, hogy „ezután" Jézus Galileában folytatta működését (ezt fejezi ki tulajdonképpen a görög szöveg) s nem Júdeában. Sima azonban az átmenet, ha a 7. fejezetet az 5. előzte meg (vagy az 5. fejezet után közben még 7, 14—24 foglal helyet, 1. erről alább!), Ez a megfigyelés is arra mutat, hogy az előző két fejezet sorrend szerint eredetileg fel volt cserélve. Az a megjegyzés, hogy „a zsidók halálra keresték", ugyancsak nyilván 5, 17—19-re (és valószínűleg 7, 19-re) utal. A következő vitabeszédek számára a keretet adja meg az az adat, hogy „közel volt a zsidók sátoros ünnepe": a 6, 2-ben jelzett páskaünnep óta kb. 5 hónap telt el. A „sátoros ünnep"-et, mint őszi aratási hálaadó ünnepet (v. ö. III. Móz. 23, 34—43; IV. Móz. 29, 12—39; V. Móz. 16, 13—15) minden évben tisri hónap 15—21-ig (nálunk szept.—okt. hónap) ünnepelték s hozzá csatlakozott még tisri 22-e mint külön ünnepnap. Josephus a sátoros ünnepet a „legszentebb és legnagyobb ünnep"-nek mondja (ant. VIII, 4, 1), utóbb az ünneplés módját részletesen leírta és szabályozta a misnában a „Szukkóth" c. traktátus. Az ünnep jellegzetességét egyfelől az adta meg, hogy III. Móz. 23, 43 szerint az ünnep hetében az izraelitáknak lombokkal fedett sátorban kellett lakniok a pusztai vándorlás emlékére. Másfelől az ünnepet nemcsak az igen nagy számban bemutatott áldozatok jellemezték, hanem az ünnepi csokor („lulab") is, melyet mirtus-, fűzfa-, pálma- és barackfa-ágakból állítottak össze. Ezt a csokrot vitte kezében minden az ünnepségen résztvevő izraelita férfi a reggeli áldozatnál s azt lobogtatta a „haliéi" (Zsolt. 113—119) éneklése közben háromszor, pontosan megállapított irányokban és rend szerint. Az ünnep egyes napjain körmeneteket tartottak a nagy áldozati oltár körül, a hetedik napon pedig, melyet Ján. 7, 37 szerint az ünnep „nagy" napjának mondottak, a körmenet hétszer kerülte meg az oltárt. Ugyancsak az ünnepi rendtartáshoz tartozott az ünnepélyes víz-áldozat. Hajnalhasadáskor a papok a közeli Siloah-forrásból megtöltöttek egy aranykorsót vízzel s mikor a vizet hozó pap az ú. n. „víz-kapu"-nál belépett a belső templomudvarba, a papok megfújták a kürtöket. Utána a vizet a- reggeli áldozatnál az italáldozathoz kapcsolva az oltáron elkészített edénybe töltötték. — Az ünnep első napjának estéjén, utóbb az ünnepi hét minden estéjén nagy örömünnepélyt rendeztek. A templomot ünnepélyesen kivilágították: az asszonyok uvarában 50 „rőf" (egy „rőf" kb. 0.5 m) magas lámpásokat állítottak fel, melyek mindegyikén 4—4 arany olaj tál volt; ezek nemcsak a templomudvart világították meg, hanem a hagyomány szerint olyan világosságot árasztottak, hogy Jeruzsálemben nem maradt udvar sötéten. Az esti áldozat befejeztével az egész ünneplő sokaság, férfiak és nők az asszonyok előudvarába özönlöttek, ahol megkezdődött az örömünnep. Léviták, mint templomi muzsikusok, a férfiak udvarába vezető lépcsőn állva, különféle hangszereken hangversenyt rendeztek, énekkarokat adtak elő, közben pedig kegyes férfiak fáklyatáncot jártak. Az ünnepély jellegére jellemző pl. az az adat, hogy Simeon ben Gamáliel rabbán (a Csel. 5, 34 kk-ben említett Gamáliél fia) úgy •114