Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Bevezetés

bizonyságának a végső célját a hit ébresztésében: „Ezek azért Írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia és hogy ezt hivén életetek legyen az ő nevében" (20,31, v. ö. 19,35: „hogy higgyetek"). Az evangélista nemcsak avval az igével akar hitet ébreszteni, melyet •Jézus mond és hirdet, hanem avval is, mellyel ő közvetíti a Krisztusban adott új valóságot. Ilyen é.rtelemben mondja el és választja ki az evangélista Krisztus történetéből mindazt, amit írásában az olvasó elé tár. Hangsúlyozza, hogy nem mond el mindent, amit Jézus véghezvitt (20, 30). Azonban amit elmond, az „jellé" válik, a döntő nem az esemény a maga külső, történeti lefolyása szerint (bár az evangélista természetszerűleg igényt tart arra, hogy amit elmond, igaz), hanem az, ami az eseményből kirajzolódik: Krisztus isteni küldetése, hatalma és megváltó cselekedete, vagy egy szóval: Krisztus dicsősége. így nyilatkoztatja ki Jézus a jelben az ő „dicsőségét", tanítványai pedig „hisznek benne" (2, 11) és tanúbizonyságot tesznek: „mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét telve kegyelemmel és igazsággal" (1, 14). A Szentlélek vezetése. Amit az evangélista mint tanú elmond, minden igazságra és hűségre való törekvés mellett emberi és így esendő, tévedésnek kitett tanúvallomás maradna, ha nem telítődnék avval a bizonyossággal: ezt a tanúbizonyságot maga a megdicsőült Krisztus tisztítja meg az emberi salaktól és teszi hitet formáló igévé a Szentlélek által. Ez éppen a második mozzanat, melyet ebben az összefüggésben hangsúlyoznunk kell. Jézus búcsúbeszédeiben a „Segítő"-t, vagyis a Szentlelket ígéri tanítványainak: az „megtanít titeket mindenre és emlékeztet majd mindarra, amit mondottam nektek" (14,26). A tanítványok pedig tudják, hogy ők valóban el is nyerték a Szentlelket. (V. ö. 20, 19—23.) Azt lehet mondani, hogy az egész evangélium a Szentlélek „tanításának" és „emlékeztetésé"-nek a jegyében és tudatában íródott. Akkor, amikor a tanítványok Jézussal ;,a földön vándoroltak", sok mindent nem értettek meg abból, amit Jézus mondott vagy cselekedett vagy ami vele történt, sőt sokszor egyenesen félreértették azt. Erre az evangélista ismételten rámutat (pl. 4, 32 kk.; 8, 27; 12, 16 stb.). Csak utóbb, t. i. a Szentlélek által megvilágosíttatva értették meg a tanítványok azt, ami akkor „először" érthetetlen volt a számukra. Ezt is kiemeli az evangélista akkor, amikor hangsúlyozza: „Amikor feltámadott a halottak közül, visszaemlékeztek a tanítványok erre a szavára és hittek az írásnak és annak az igének, melyet Jézus mondott" (2, 22). „Ezt tanítványai akkoriban nem értették meg. Csak Jézus megdicsőülése után emlékeztek vissza arra, hogy ez felőle volt megírva" (12, Í6). Ez a „visszaemlékezés", pontosabban „emlékezetbe idézés", „emlékeztetés" azonban nemcsak azt jelenti, hagy a tanítványok szeme előtt ismét elvonul az, amit egykor valóságosan is átéltek s hogy ez a szemük előtt elvonuló emlékkép pontos és hűséges. Nem is csak azt jelenti, hogy mintegy felfedezik az egykori történésnek az igazi és tulajdonképpeni értelmét, hanem most már Jézus egész története, minden cselekedete és minden szava ennek a visszaemlékezésnek a fényében ragyog. A történet „külsővé", valami aumcmKóv-ná, mintegy palásttá lett s ezen a