Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)
52. 53. 54. 55. 56. 57. : nyernek életet, akik „esznek a kenyérből". „A kenyérből enni" is annyit jelent, mint Jézushoz menni és benne hinni. Azután újabb fordulatot kap a „kép": az élet kenyere Jézus „teste" ( = „hűsa"). Jézus ezt az ő testét, helyesebben teljes önmagát „adja oda" (ennek a szónak az értelme is új árnyalatot kap!), hogy a világ életet nyerjen. A következő szakasz erről az önmagát váltságul odaadó Jézusról szól és paradox mondataival az eddigieknél is jobban kihívja az ellenmondást. »tint a 41. versben, most is az ellenfelek ellenmondása indítja el az új szakaszt. „Összevesznek" a zsidók egymással Jézus szavai fölött. Jézus azonban nem az ellenvetésre válaszol, mely a zsidók vitájából feléje, hangzik, hanem csak még élesebben fejezi ki azt, amit már az utolsó versek mondottak. Ünnepélyes formában nyilatkoztatja ki, hogy nincs élete senkinek anélkül, hogy az Ember Fia „húsát" ne enné és „vérét" ne inná. A „hús és vér" az egész teremtett ember megjelölésére szolgáló kifejezés. De még ha az előbbiek alapján a „hús" evését esetleg lehetne olyan értelemben venni, hogy a Jézus iránti hitről van szó, a „vér" említése minden ilyen „spirituális" magyarázatot lehetetlenné tesz. Mert a „vér" említése Jézus halálára utal. így a következő versekben halála kerül a gondolatmenet középpontjába. Neki, mint az Ember Fiának, mint az Isten dicsőséges és hatalommal felruházott küldöttjének' kell önmagát és pedig életét adnia, hogy életet nyerhessen a világ. Csak az nyer életet — és pedig úgy, hogy az a feltámadásban is kiteljesedik, — akinek Krisztus halálba adott élete szolgál ételül és italul, mert ez. t. i. az ő „húsa", valóságos, teljes önmaga és „vére", azaz halálra odaáldozott élete az „igazi" táplálék, étel és ital. Minden más étel és ital csak látszat szerint táplál, de valójában életet nem ad. Aki pedig így „eszi 4 3 az Ember Fia testét és issza vérét", az olymódon nyer életet, hogy „Jézusban marad és Jézus őbenne". Az evangélistának egyik kedvelt kifejezése, mellyel Krisztusnak a hívőhöz való viszonyát jelöli meg, az, hogy Krisztus a hívőben marad és a hívő Krisztusban (v. ö. kül. 15, 4—7; I. Ján. 2, 6. stb.). Krisztusban az marad, aki „megtartja parancsolatait" (I. Ján. 3, 24) és megmarad a „szeretetben" (I. Ján. 4, 16; Ján. 15, 9—10). Aki pedig így van Krisztusban, ilyen hitben és iránta való engedelmességben él, abban marad Krisztus is, más szóval az ő „magja", vagyis Krisztus igéje megmarad benne (I. Ján. 3, 9). Sőt ekkor az egység olyan szoros Krisztus és a hívő közt, hogy erről azt mondhatja az apostol: az ilyen „nem vétkezik" (I. Ján. 3, 6). Ilyen „élő" egységben van Krisztussal az, aki „őt eszi". Ennek az egységnek a csodálatosságát és titokzatosságát szemlélteti az is, hogy általa a hívőnek Krisztushoz való viszonya párhuzamba kerül Krisztusnak az Atyához való viszonyával. Krisztus számára az „élő", azaz önmagában élettel bíró és életet árasztó Atya az élet forrása, tőle nyer Krisztus életet úgy, hogy élete legyen „önmagában" (5, 26). Annak, aki Krisztusban van, Krisztus válik minden élet forrásává. Látszattá válik ekkor az az élet, melyet a naponkénti testi eledellel táplálunk, elsüllyed a megsemmisülésnek és a feledésnek a homályában az is, amit „maga43 Az 54. verstől fogva az evangélista egy másik szót használ az „enni" megjelölésére, mint az előző versekben. Ez a szó (görögül „trógein") tulajdonképpen annyit jelent, mint „rágni 1-., vagyis még realisztikusabban fejezi ki az evést, mint áz előző versekben használt ..phagein" szó. Lehet, hogy az evangélista azért választotta ezt a nagyon realisztikusan hangzó kifejezést, hogy evvel is figyelmeztessen annak az evésnek és ivásnak a realitására, melyről szó van, s hogy ily módon is megakadályozzon minden spiritüalizáló magyarázatot. Ennek viszont talán némely gnosztikus áramlalatokkal szemben volt jelentősége. •106
