Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Máté evangéliuma magyarázata - Jézus Jeruzsálemben
M 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 2 3 4 154 28 : Vádbeszéd a farizeusok ellen; v. ö. Márk 12,38—40; Luk 11,39—52; 20, 45-47. Ekkor Jézus szólt a sokasághoz s tanítványaihoz és mondotta: Mózes székébe ültek az Írástudók és a farizeusok. Azért mindazt, amit mondanak nektek, cselekedjétek és tartsátok meg, de ne cselekedjetek az ő tetteik szerint! Mert csak beszélnek, de nem a szerint cselekesznek. Nehéz terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjal sem hajlandók azokat illetni. Mindent, amit csak cselekesznek, azért tesznek, hogy az emberek lássák őket. Kiszélesítik imaszíjaikat és megnagyobbítják ruhabojtjaikat, szeretik lakomákon a főhelyeket s a főüléseket a zsinagógákban, az üdvözléseket a piacokon és ha az emberek „rabbi"-nak szólítják őket. Ti ne hivattassátok magatokat „rabbi"-nak. Mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindannyian testvérek vagytok. Ne is nevezzetek senkit „atyá"-nak. Mert egy a ti Atyátok, a mennybéli! Ne hivattassátok magatokat „vezetők"-nek se, mert egy a ti vezetőtök, Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a szolgátok. Aki pedig magát felmagasztalja, megaláztatik s aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Máté Jézus első beszédének, a »hegyi beszéd»-nek elejére azokat az igéket állítja, amelyekben üdvöt ígér a «lelki szegények»-nek. Az utolsó beszéd pedig, melyet közöl, tartalmazza a végleges leszámolást a farizeusok kegyességével. A sorozatos «Jaj!»-ok, melyek e beszédben következnek, mutatják az áthidalhatatlan szakadékot Jézus és a «kegyes» zsidó közt. Ez a szakadék már feltűnt akkor, mikor Jézus a «lelki szegénvek»-nek ígért üdvöt és tanítványaitól a farizeusokénál jobb, tökéletesebb igazságot követelt. De csak az utolsó, a farizeusok ellen intézett vádbeszéd tárja fel kegyességük istentelen voltát a teljes mélységében. Nekünk ez a beszéd nem tisztán történeti emlék arról, hogy Jézus elítélte azokat népében, akik valóban kegyesek akartak lenni, hanem egyúttal tükör is, amelyben minden emberi «vallásosság»-nak, nem Isten Szentlelke által munkált kegyességnek az istentelen, kárhozatos voltát megláthatjuk. Ha pedig ezt észrevesszük, akkor egyúttal megvilágosodik előttünk az is, hogy miért kellett Jézust a zsidóknak a keresztre juttatni s hogy miért vagyunk mi magunk is részesek halálában. Jézus beszédjét avval kezdi, hogy «Mózes székébe» az írástudók és a farizeusok ültek: ők Izráel tanítói, akik a törvényt tanítják s Isten akaratát hirdetik, a népnek. Ez teszi munkájukat nélkülözhetetlenné: amit mondanak, abban megnyilatkozik Isten akarata, azért hív fel Jézus annak cselekvésére s megtartására. Isten akaratához kell minden cselekvésünknek igazodni s csak az lehet magatartásunk egyetlen és feltétlen szabályozója. Mivel ez áll, azért óv Jézus attól, hogy a farizeusok cselekvése példaképül szolgáljon. «Csak beszélnek, de (nem a szerint cselekesznek», — ez mutat rá a farizeusi kegyesség rákfenéjére. Nem iteológiai ritakérdésekről vap szó, hanem arról, hogy az ember egész ;életfolytatásával valójában s maradék nélkül engedelmeskedjék Istennek. A zsidó írástudók munkáját Jézus úgy jellemzi, hogy «nehéz terheket kötöznek lösszé s raknak az emberek vállára». A törvény magyarázata az élet különféle, a legapróbb részletekig elágazó vonatkozásainak részletes szabályozásával súlyos teherré lett. És pedig nem is annyira azért, mert megkötötte
