Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Bevezetés
XIII Izrael királya. Nyilvánvaló, hogy ez az 'érvelés felsősorban zsidókhoz szól, akik az ótestámentomban isteni kinyilatkoztatást látnak. Ebből viszont következik, hogy az evangélista zsidóknak ír. Tehát az evangélium, és pedig nemcsak valamiféle forrásirata, hanem az előttünk ismeretes evangélium csak zsidó, közelebbről palesztinai keresztyének körében keletkezhetett, mert hiszen az említett érvelési mód éppen a mi evangéliumunkat jellemzi. Az ú. n. «reflexiós idézetek» azonban még másra is figyelmeztetnek. Az evangélista azért helyez olyan nagy súlyt annak az igazolására, hogy Jézus az írás által megígért Krisztus, mivel Jézusnak ezt a méltóságát a zsidóság, a nép, amelyhez mint «tulajdonáéhoz '. v. ö. Ján 1, 11) jött, nem ismeri el. A zsidók elvetették Izráel királyát, azért Krisztus új népet, új «igaz» Izráelt, Egyházat választ ki magának. Ez az evangélium második, alapvető fontosságú tétele. Ez is végighúzódik rajta, kezdve Jézus születésének a történetétől, midőn szülei menekülni kénytelenek a gyermekkel Heródes haragja elől, egészen az irtózatos nagypénteki történetig, midőn a nép és vezetői sátáni kegyetlenséggel csúfolják a kereszten csüngő királyt. -Izráel királyáénak, Krisztusnak a sorsa gyalázat, szenvedés és halál. Az evangélista mindig újra meg újra figyelmeztet arra, hogy ebben teljesedik be az ólestámentomi prófécia: Krisztus az Ezs 53-ban leírt szenvedésektől meggyötört »Jahve szolgája« (v. ö. 8, 17; 20,28; 26.28). A zsidó nép sorsát pedig szimbolikusan mutatja Jézus szava Judásról: .Az Embernek Fia elmegy ugyan, ahogy meg van felőle írva, de jaj annal' az embernek, aki az Embernek Fiái elárulja! Mert jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem született volna!» (26,24). Amikor az evangélista Jézusnak, a Dávid Fiának és Ábrahám fiának» az alakját így ábrázolja a gyülekezel előtt, egyúttal tükröt is tart eléje, hogy megláthass!! benne önmagát és megismerhesse Isten akaratát. Egyik evangélista sem rajzolja meg olyan szemléletes módon Jézus harcai a zsidó kegyesség ellen, mint Málé. A mellett meg kell figyelni, hogy amikor Jézus a farizeusi kegyesség ellen harcol, akkor nem a nyilvánvalóan hitetlenek vagy a nyilvánvalóan bűnösök ellen harcol, hanem azok ellen, akik a korabeli zsidó nép színe-javát tették. A farizeusok eltökélt szándékkal törekedtek arra, hogy kegyesek legyenek és betöltsék Isten akaratát. De amikor Jézus hívja őket Isten királyságába, nem találják meg a megtérés útját, mert csak úgy akarnak kegyesek lenni, ahogy azt maguknak az írás értelmezése alapján kigondolták. Máté Jézusnak a farizeusok ellen vívott harca kapcsán a gyülekezetnek kitörölhetetlenül az emlékezetébe vési, hogy minden emberi «vallásosság». «kegyesség'» hitetlenségr/é lesz, hu nem engedelmeskedik Jézus megtérésre hívó szavának. Ennek a kidoniborílásával Málé evangélista az Cjtestámentomban közvetlenül Pál apostol mellé kerül. Tőlük tanulhatják meg, hogy minden kegyesség és minden vallásosság kárhozatos l'arizeizmus, ha nem Istennek Jézus Krisztusban nyújtott bűnbocsátó kegyelmét engedelmesen elfogadó hit. Máté különösen erősen hangoztatja, hogy a hitnek <engedelmesség»-ben kell megnyilatkozni. A hit nem elégedhetik meg azzal, hogy 'Uram! uram!»-ot mond, vagy akár prófétál» és csodákat visz véghez. A mennyei Alva akaratának a cselekvésben kell megnyilatkoznia v. ö. 7,21—23). Keresztyén mivoltunk semmil sem ér, ha csak szavaknál megmaradó lanílás vagy ha akármilyen lelkes ügybuzgalom is «az egyházért», «Isten országá»-ért. de hiányzik belőle az egész életfolytatásunkat, a mindennapi élet legjelentéklelenebb megnyilatkozásait is átjáró engedelmesség Isten iránt és töretlen bennük az önzés, Istentől elszakadt mimagunk. Ezt az alapvető felismerési tükröztetik Máténál Jézus összes beszédei, melyeket közöl, a hegyi beszédtől fogva az utolsó leszámolásig a farizeusi kegyességgel.
