Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

II. „A lélek halhatatlansága."

30 ismét mélyebben és jobban igyekszünk megérteni azt is, amit a reformáció hagyott ránk drága örökségként. Ugyanakkor, amikor egyre mélyebbre igyekezünk belehatolni az evangélium üzenetébe, egyúttal jobban látjuk azokat a veszedelmeket is, melyeknek a mai ember átadja magát. Látjuk azt, hogy a mai ember is hajlandó illúzióban ringatni magát, mint sok-sok előtte járó nemzedék és bízni saját értékes emberi adottságaiban, melyekkel biztosíthatja önmagát Isten előtt és Istennel szemben. Ilyen emberi biztosítékká lesz számára a halhatatlanság gondolata is. Mi nem bátoríthatjuk az embert ebben a bizakodásában. Ellenkezőleg, le kell rombolnunk minden az ember által önmaga számára épített biztosítékot, hogy annál hatalmasabb legyen Isten csodája, a Krisztus halálában és megváltásában szerzett váltság. A fenti fejtegetések folyamán rámutattunk arra, hogy milyen változásokon ment keresztül a halhatatlanság-hit. Egykor egészen hozzásimult az örök élet bibliai reménységéhez és mikor vele azonosult az egyházi gondolkodásban, magától értődőén kapcsolódott hozzá a feltámadás hirdetéséhez. A halhatatlanság képzetkörének ez az egyházias formája azonban ma már a múlté. Amikor ma az emberek halhatatlanságról beszélnek, akkor nem ezt az egyház által biblikusán átformált hitet gondolják, hanem a modern gondolkodás által megüresített, keresztyén tartalmától, sőt erkölcsi előfeltevéseitől is megfosztott emberi halhatatlanságban bíznak, valami olyasmiban, ami az embernek magától értődő, elveszíthetetlen tulajdona. Hasonlóan, amikor a „halhatatlan lelket" emlegetik, akkor nem Isten által teremtett életvalóságunkra gondolnak, hanem lényüknek valami olyan nemesebb részére, melynek önmagában, Istentől függetlenül, sőt akár Isten ellenében is van halhatatlan, elpusztíthatatlan léte. Ennek a „halhatatlanság"-nak nincs szüksége Istenre és örök életre, ennek a „halhatatlan lélek"-nek nem kell a feltámadás, nem is tud vele mit kezdeni, sőt elfordul az örök élet és a feltámadás bibliai reménységétől, azt elavultnak, meghaladottnak és a modern gondolkodással merőben ellentétesnek érzi. A modern gondolkodás nem egyszer éppen a halhatatlanság gondolatkörének a nevében támadta a bibliai feltámadás-hitet. Ezzel is elárulta, hogy nemcsak eredeti, de mai lényegtartalma szerint is idegen számára a keresztyén hit. Ha egyházunk ezt a helyzetet, a modern lelkiségnek ezeket a változásait figyelmen kívül hagyja és egyszerűen tovább is a lélek halhatatlanságáról beszél a helyett, hogy a feltámadás isteni cselekedetének és az örök élet kegyelmes isteni ajándékának a paradox valóságát hirdetné, akkor ennek szükségképen nem lehet más eredménye, mint hogy híveinket önkéntelenül is beleringatjuk modern gondolkodásuk tévedéseibe, lassanként a magunk számára is megüresedik a feltámadás és az örök élet reménysége és elkallódik az evangéliumnak egyik legdrágább ékköve, sőt vele együtt maga az egész evangélium. Ha a „lélek halhatatlanságáénak és a „halhatatlanság"-nak régi egyháziasan átformált gondolatvilága volna eleven nemcsak a hagyományos fogalmakhoz és kifejezésekhez ragaszkodó lelkészekben, hanem a mai emberben és még inkább a mai közgondolkodásban, akkor is meg kellene állapítanunk és fel kellene ismernünk, hogy eredete és tulajdonképeni tartalma szerint e fogalmak mást fejeznek ki, mint a bibliai hit. De akkor el lehetne fogadni őket mint a keresztyén hit és hagyományos gondolkodás által át-