Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 6. fejezet. A teológiai eszmélés

A polgári gondolkodás — és ezzel együtt az „európai lélek" — összeomlása természetszerűleg éreztette a hatását az egyház életében, főként a gyülekezeti munkában. A belsőleg megüresedett és felületes polgári optimizmusában vakká lett modern protestanizmus — vagy ahogyan nevezték: a „kultúrprotestantizmus" — tanácstalan volt a nagyarányú és egyre mélyülő kulturális, gazdasági és társadalmi válság láttára, de még tehetetlenebb volt az élet nyomorúságaiban vergődő lelkek vigasztalást és lelki erőt sóvárgó szenvedésével szemben. Voltak, akik a válság láttára a miszticizmusba menekültek és elfordultak a racionális gondolkodástól. A háború és az összeomlás tragédiájában a történelem útja is irracionálisnak látszott. Ezért sokan az élet, a sors és a történelem ellentmondásos mélységeinek, s velük együtt a vallásos lélek titkainak a megoldását is az irracionális valóságban vélték megtalálhatni. A teológusok közt Otto Rudolf (1869—1937), a nagynevű marburgi professzor szólaltatta meg ezeket a gondolatokat „Das Heilige" c. 1917-ben, a háború zivatarai között megjelent és azóta is igen sok kiadást megért, rendkívül nagyhatású, majdnem minden kultúrnyelvre lefordított művében.™ Otto Rudolfot teológiai munkájában a valláslélektani szempont vezette s gondolkodásának a kiindulópontja a vallásos élmény. Említett híres művében a vallásos élmény végső gyökeréhez, a hit világának a végső, tovább nem elemezhető valóságához, a szentségeshez, — ahogyan ő nevezte: a „numinosum"hoz — hatolt le. A vallásos élményben azonban Otto Rudolf nem a lélektani átélés folyamatát, hanem ennek az átélésnek a tárgyát kereste és ezt, a „numinosum"-ot mint irracionális, azaz tovább nem elemezhető és más értelmi kategóriákkal fel nem oldható adottságot ragadta meg. A vallásos élménynek evvel az elemzésével Otto mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a vallásos élmény sajátos és önálló élmény, vagyis nem lehet más (pl. esztétikai vagy emocionális) élményekből levezetni. Amikor pedig vallásos élményemre ráeszmélek, akkor ez az eszmélés azonnal átélésemnek a tovább fel nem oldható tartalmára, „tárgyára" utal engemet: átélésemben megsejdítem, „divinációs" tapasztalással mintegy érzékelem a „numinosum"-ot, mint irracionális valóságot. A vallásos élmény tartalmának evvel a feltárásával Otto már keresztültörte a modern teológia gondolatvilágát. Mert ennek a számára a vallás, — mint láttuk, — alapjában véve történetileg és pszichikailag meghatározott tényező volt és ez végeredményiben azt is jelentette, hogy a vallás történeti és pszichikai tényezőknek köszönhette létrejöttét. Ezzel szemben Otto nyomatékosan mutatott rá arra, hogy a „numinosum" átélésében a vallásos élmény „tárgya" olyan őskőzetként <K)