Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 4. fejezet. Az új alapvetés: a „modem teológia"

veszedelmek reálisan jelentkeztek és úgy hatalmukba kerítették a modern teológiát, hogy éppen úgy csődbe került, mint a „hagyományos teológia". „Theocentrikusnak" akkor mondjuk a teológiai gondolkodást, ha az nem az embertől, az ember kegyességétől és hitétől indul el, hanem Istentől és a kinyilatkoztatástól. Ez a kiindulópont gondolkodásunk számára úgy adódik, hogy az Istenhez való viszonyban a kezdeményezés az Írás tanubizonyságtétele szerint nem az embernél, hanem Istennél van. A hit sem úgy támad, hogy mi emberek fedezzük fel Istent és közeledünk hozzá, hanem úgy, hogy Isten nyilatkoztatja ki magát és igéjével megszólít minket: hitünk felelet erre a megszólításra és pedig olyan felelet, amelyet maga Isten hív létre és munkál bennünk. Mint Isten teremtményeinek ugyan teremtettségünk alapján is van viszonyunk Istennel. Ügy ás mondhatnánk, hogy a „közvetlen öntudatnak" ezt az Istentől való „feltétlen függési érzését" nevezi az Írás Isten képének és hasonlatosságának, amelyre teremtettünk. Azonban éppen ezt a közvetlen Isten-tudatot, mint pozitív Istenhez való viszonyt torzította el a bűn annyira, hogy az nemcsak elfajul a különféle „bálványok" tiszteletében és a történetileg és helyileg megkötött „népvallásokban", hanem el is színtelenedik az istenkeresésig és kialszik a tudatos Isten-tagadásban. Ezért a hozzá való viszonyunkat magának Istennek kell megtisztítania és újjá formálnia, hogy a „hit" valóban Istennel való eleven és életet formáló közösség legyen. Az elmondottak mutatják: az igazi teológiának theocentrikusnak kell lennie, hogy helyesen ragadhassa meg azt, amit Isten velünk kinyilatkoztatásában közöl és véghez visz. Ezért kell viszont azt mondanunk, hogy a Schleiermacher által elindított „modern teológia" alaphibája a szubjektivizmusában jelentkező anthropocentrikus jelleg. Ez a hiba annál súlyosabb, mert ebben az új teológiai gondolkodásban a hit nem is a Szentlélek által munkált, tartalmával együtt adott mivolta szerint került a középpontba, hanem mint lélektani adottság, mint „átélés" vagy „vallásos élmény". A vallásos élményt maga Schleiermacher sem tudta szoros értelemben vett keresztyén tartalmával, tehát a Krisztus-hit újszövetségi formájában megragadni, hanem a keresztyén hit szerinte az egyetemes vallásos élmény egyik — bár legmagasabb fokú — megjelenési formája. Éppen ezért üresedett meg olyan könnyen a hit, elszakadt a tartalmától és mintegy üres formává lett. A hitnek ez az élmény-jellege nyitott kaput az olyan gondolkodásnak, amely a kinyilatkoztatást feloldotta a lélektani adottságok relatívizmusába, sőt azt illúziónak minősítette. 48