Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)
II. rész. A keresztyén teológia - 4. fejezet. Az új alapvetés: a „modem teológia"
tan"-nak (doctrina coelestis). A „kegyesség" és „hit" ezért a kinyilatkoztatás értelmi elfogadásává lett. Ugyanez az értelmi síkon való gondolkodás határozta meg azt is, amit „vallás"-nak mondottak és tekintettek. A vallás — ennek a teológiai gondolkodásnak a szintjén — a gyakorlatban valósítja meg a tudott és értelmünkkel elfogadott kinyilatkoztatást (t. i. a „mennyei tanítást") és a kinyilatkoztatásban adott erkölcsi parancsolatot (a „törvényt"). A „vallásra" éppen ez a gyakorlati magatartás a jellemző. Akármelyiket nézzük az említett mozzanatok közül, mind azt mutatják, hogy a teológiában az „ismeret" (a scientia. cognitio és sapientia) különféle elemei kerülnek homloktérbe. Már hangsúlyoztuk, hogy mindez megszűkiti — és ezzel együtt meg is-Kamisítja, — a keresizltyén hit újszövetségi valóságátV az a „hit", amelynél a „hitigazságok" vagy a „tanok" és „dogmák" tudása a döntő, nem igazi hiit, hanem csak sovány árnyéka vagy egyenesen karikatúrája annak, amit Pál apostol „hit"-nek mondott. Hangsúlyoztuk azlt is, hogy a felvilágosodás korában a teológia csődjét jórészt az okozta, hogy a teológiai gondolkodás eltolódott és így eltorzult a szupranaturális nacionalizmus irányában. Ugyanígy fordul Schleiermacher meghatározása a racionalizmus és a felvilágosodás moralizmusa és észvallása ellen. Mert a felvilágosodás ugyan éles kritikát gyakorolt az egyház dogmái felett, de ezeknek a helyébe a saját észszerű dogmáit tette és ezeket akarta a gyakorlatba mint „vallást" átültetni. Tulajdonképen tehát a felvilágosodás sem jutott túl az orthodoxia magatartásán, csak megszűkített és elsekélyesített formában gyakorolta azt. Schleiermacher tudatosan szakít mind a hagyományos teológiai gondolkodással, mind pedig a felvilágosult észvallással. Szakít mindenekelőtt avval a módszerrel, amely „egyetemes elvekből" kiindulva (tehát logikai dedukcióval) „építi ki az Istenről szóló tant vagy akár az antropologiát vagy eszkatológiát". 1 7 Ezért hangsúlyozza, hogy a vallás sem nem tudás, sem nem cselekedet. A vallás tehát nem „tudás", azaz nem tanoknak, „dogmáknak" az elfogadása, másszóval: nem „istenismeret". De nem is „cselekvés", azaz erkölcsiség, ahogyan azt a felvilágosodás némely irányzata s főként Kant kriticizmusa le akarta szűkíteni. A vallás ennél sokkal több és egészen más valami, t. i. egész emberi tudatunkat (azaz egész emberi lényünket, em'bervoltunkat) átfogó „meghatározottság". Pontosabban az „érzület" meghatározottságáról van szó: sajátos és „határozott" (tehát tartalmilag meghatározott, nem üres és szétfolyó) érzületről. Az „érzületet" mondja Sohleienmacher fentebb hivatkozott definíciójában „közvetlen öntudat"-nak: ez a kifejezés az 40
