Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - 1,4-20. Bevezetés
kezeteknek. A „kegyelem" Istennek az az irgalmas jóakarata, mellyel Jézus Krisztust megváltóként elküldötte, hogy általa a tőle elszakadt, ellene lázadó, bűnébe roskadt embert újból magához ölelje és új életre szabadítsa fel. A „békesség" vagy röviden „béke" pedig Istennek az az eszkatológikus ajándéka, amellyel a megváltott embert saját létének a gonoszság hatalmai számára hozzáférhetetlen, boldogító és cselekvő közösségében részesíti. A kegyelem és béke forrását — éppen úgy, mint Pál apostol (pl. Rm. 1,7 stb.) — János is Istenben és Jézus Krisztusban jelöli meg. Isten nevét itt a Jel.-ben többször visszatérő (1,8; 4,8; rövidítve: 11,17; 16,5) hármas tagolású, valószínűleg istentiszteletben használt liturgikus megjelölés írja körül, Krisztus nevét pedig ugyancsak hármas tagolású ünnepélyes jelzősorozat bővíti ki. „Az, aki van, volt és eljövendő", ill. a szószerinti pontos fordítás szerint „A Létező és a 'Volt' és az Eljövendő": ez az ünnepélyes hármas tagolású megjelölés nem Isten nevének jelzője vagy körülírása, hanem három tagból egybeforrott istennév, de olyan istennév, amely egyúttal rávilágít arra, hogy kicsoda Isten. A név első tagja, „a Létező" 2. Móz. 3,14 görög fordításából (LXX) származik és a görög ho ón alakban istennévként terjedt el a görögül beszélő zsidóság körében még a kereszténység előtt. Ez a név Istent úgy jelöli meg, mint aki létezik, „van" időtől és tértől függetlenül és pedig van, mint személyes, változhatatlan örökkévaló Isten, aki éppen ezért minden más létező valóság örökkévaló alapja, teremtője, életforrása. A név második tagja — Isten a 'Volt' — mintegy megvilágítja Isten létét abba az irányba, amit mi emberek múltnak mondunk. De ami nekünk embereknek visszahozhatatlan és megmásíthatatlan, elsüllyedt múlt, az Istenben időfölötti valóság. Benne nem vész el, nem múlik el a „múlt", ő azt mindenkor magában hordozza, ezért ö a 'Volt'. De ugyanakkor az „Eljövendő" is: nemcsak a „jövő", mintha időfölötti örökkévalóságban magában foglalna össze minden „időt". Bizonyára lehet ezt is mondani róla. De amikor János azt mondja, hogy Isten az Eljövendő, akkor kifejezést ad a keresztény reménységnek és várakozásnak. Isten „eljön": nemcsak kezében tartja a jövőt, úgyhogy nem történhetik semmi akarata nélkül, sőt ő maga igazgat és intéz mindent, a világ sorsát éppen úgy, mint a népekét, de „jön" népéhez, övéihez, sőt egész teremtett világához, hogy mindent uralma alá vetve ö legyen majd „minden mindenekben" (1. Kor. 15,28). Isten lényének ezt az imádattal teli körülírását még ünnepélyesebbé teszi, hogy a szerző a hármas tagolású nevet alanyesetben hagyja, holott a nyelvtani szerkezet birtokos esetet (genitivust) kívánna. Ezt a kifinomult stílusérzékű görögök számára nagyon durva nyelvtani hibának számító kifejezési formát azonban a szerző szándékosan alkalmazza. Vele is Isten létének változhatatlan örökkévalóságára emlékezteti az olvasót. Isten említése után most nem Jézus Krisztus következik, amint azt egyébként, főként Pál leveleiből megszoktuk, hanem számunkra meglepően „a hét lélek, aki az [Isten] trónja előtt áll". Az Újszövetségben ez, ill. ehhez hasonló megjelölés egyebütt sehol sem fordul elő. Ezért annak értelméről és eredetéről sok vita folyt a magyarázók 42
