Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

BEVEZETÉS - A Jelenések könyvének értelmezése

az Újszövetség) és a Szentlélek korszakát. Ebbe a sémába illesztette bele a Jel.-t és számításai alapján úgy vélte, hogy az 1260 évre, azaz 42 nemzedékre kiszámított második korszak végéhez közeledik, úgyhogy azt majd felváltja a Szentlélek korszaka, mely a Szentlélek új kitöltésével, tehát új pünkösddel indul el. Ebben az új korszakban, amely békét hoz a világnak, megjelenik majd Krisztus is. Az „új pünkösd" képzete lett a gyökere az egyháztörténet folyamán azóta sokszor fellépő pünkösdista irányzatoknak. Joachim apokaliptikus váradalmai a középkor folyamán sok rajongó irányzatban folytatódtak. Ez utóbbiak erősen érezték az egyház, főleg pedig a papság evilágiasodását, világi hatalmi érdekek szolgálatában állását és bár többnyire nem süllyedtek le az eretnek szekták közé, mégis körükben alakultak ki azok a vélemények, amelyek szerint az elvilágiasodott egyházat jövendölte meg a Jel. Babilon alakjában, a papságot pedig a fenevadról szóló látomásban. Az egyház talaján állva az egyház- és világtörténeti magyarázatot a késői középkori gondolkodásnak megfelelően Nicolas de Lyra, híres francia teológus (megh. 1349) fejtette ki részletesen: magyarázati módszere nagy benyomást tett egyebek közt Lutherre is, aki azt sokban követte. Így ment át ez a magyarázati elv a protestantizmusba is, ahol azt a reformátori egyházés történetszemléletnek megfelelően alkalmazták. Luther azonban reformátori munkájának főként első éveiben éles kritikát gyakorolt nem is ezen a magyarázati elven, hanem magán a Jel. könyvén. Üjszövetség-fordításának első, 1522-i kiadásában előszót írt a Jel. könyvéhez is, amelyben a később sokat idézett mondatok olvashatók: „Sok kifogást kell tennem ez ellen az irat ellen, amelyet nem tekintek sem apostolinak, sem prófétainak." Kifogásolja, hogy a Jel. szerzője nem világos szavakkal prófétál, mint Krisztus és az apostolok, hanem képeket és látomásokat ad elő. Luther helyesen érezte meg az irat jellegét, amikor azt mondta, hogy az inkább IV. Esdrás könyvére emlékeztet, semmint más ószövetségi prófétára. Megemlíti azt is, hogy az egyházi atyák közül többen elutasították a Jel.-t. Végül hangsúlyozza, hogy nem akar senkit sem ítéletében befolyásolni, de ő maga nem tud a Jel.-vel igazán megbarátkozni. Később enyhébben ítélt a Jel.-ről és ezt az előszót elhagyva, új előszót készített, amely 1534 óta foglal helyet a Luther-bibliákban. Ebben a szokásos szemléletmódot alkalmazva röviden áttekinti a könyv tartalmát. A látomásokat főként egyház-, kisebb mértékben pedig világtörténeti eseményekre vonatkoztatja. Így megtalálja a könyvben a híres „eretnek" tanítókra, Tatianusra, Origenesre, Ariusra stb. való utalásokat, a 13. fejezetben a német-római császárságot, a 14.-ben a reformáció igehirdetését, a 17.-ben a római egyházat vélte felfedezni. Ez az értelmezés — helyenként módosításokkal — sokáig tartotta magát. Nagyjából hasonlóan viszonyultak a Jel.-hez más egyházi tanítók is a reformáció korában. Kálvin is erősen idegenkedett a Jel.-tői: ehhez nem írt kommentárt. A 17. században Coccejus (megh. 1669), református teológus az egyháztörténeti magyarázat szempontját a hét gyülekezethez intézett üzenetre is kiterjesztette, úgyhogy benne megtalálta az egész egyháztörténet prófétai felvázolását. A reformáció kora óta — főleg egyes szektákban — újra fellángolt a 19