Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - III. rész. 8,2-11,19. A füstölő áldozat és a hét trombitaszó
11 10,1 rom. / És azt mondják nekem: Ismét prófétálnod kell nemzetek és népek, nyelvek és sok király felől. A 10. és a vele szorosan összetartozó 11. fejezet a Jel. legnehezebben érthető és sokat vitatott részei közé tartoznak. Ez különösen is áll a 11. fejezetre, amely magában is sok vitát váltott ki. A két fejezet együttesének helyes megértése azonban elsősorban azon múlik, hogy azt hogyan látjuk a Jel. egészében, és hogyan tudjuk azt beleilleszteni közvetlen környezetébe. Erre nézve már hangsúlyoztuk, hogy a következő fejezet nem olyan „közjáték", amely szervetlenül szakítja meg a hét trombitaszóval kapcsolatos látomások sorozatát. A két fejezet nagyon is szervesen tartozik bele a Jel. gondolatmenetének összefüggésébe éppen annak alapgondolata tekintetében. A szerző a Domitianus császár idején a keresztény gyülekezetekre nehezedő nyomás, a küszöbön álló üldözések és apokaliptikus méretű küzdelem tudatában akarja a gyülekezetet felkészíteni, hogy a megpróbáltatások idején a gyülekezet meg tudjon állni, hű maradjon mindhalálig és bizonyos legyen Isten oltalmazó szeretete és megóvó kegyelme felől. Ezt az alapszempontot a 10. fejezet oly módon szolgálja, hogy arról a kinyilatkoztatásról szól, amelyben a szerző Isten oltalmazó kegyelmére vonatkozólag külön látomásban részesült, a 11. fejezet pedig ehhez hozzáfűzi ennek a külön kinyilatkoztatásnak a tartalmát. A 10. fejezet e kinyilatkoztatás alapgondolatát abban jelöli meg, hogy „már nem lesz több időhaladék", Isten nem halasztja tovább üdvakaratának kiteljesedő megvalósítását. A 11. fejezet ezt oly módon szemlélteti, hogy a gyülekezetet és az evangélium hirdetését állítja a középpontba. A 10. fejezet a látomásban kapott kinyilatkoztatás leírásánál ismét számos ószövetségi motívumot használ fel. A fejezet mondanivalóját is csak akkor érthetjük meg, ha figyelünk ezekre a motívumokra. Ehhez hozzá kell vennünk még azt is, hogy a 7. és a 10-11. fejezetnek egymásra vonatkoztatandók és egymást kiegészítik. A 7. fejezet Isten népének kiválasztását és elpecsételését írja le, a 11. pedig arról beszél, hogy a gyülekezet szolgálata által hogyan teljesedik ki Jézus ígérete az evangéliumnak világszerte leendő hirdetéséről (Mk. 13,10). Az előző látomások „színhelye" a mennyei szentély, ill. Isten trónterme volt. Amit a következő jelenet leír, az a földön megy végbe, — anélkül azonban, hogy az elbeszélés külön jelezné a helyváltozást, ill. a látnók viszszatérését a földre. A következő képben János „egy másik hatalmas angyalt" lát. 5,2-ben volt először szó „hatalmas angyalról", arról, aki hangos szóval kérdezi, ki képes a hét pecséttel lezárt könyvet felnyitni. Ez a „másik" hatalmas angyal rangban és méltóságban nem marad el az első mögött, sőt leírása olyan mozzanatokat tartalmaz, amelyek a Biblia gondolatvilágában a theophaniák, tehát Isten különleges kinyilatkoztatásának kísérő jelenségei szoktak lenni. Így a felhő, vö. Zsolt. 104,3; Dán. 7,13; az angyal fejét körülvevő szivárvány 1. Móz. 9,13-ra emlékeztet, arcának ragyogása pedig az isteni dicsőség megnyilatkozása, vö. Mt. 13,43; 17,2; Jel. 18,1. Tudjuk, hogy Isten egykor a pusztában népét éjjel tűzoszlopban vezette (2. Móz. 13,21). 114
