Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - III. rész. 8,2-11,19. A füstölő áldozat és a hét trombitaszó

15 16 17 18 19 20.2 pedig a következő jelenet azt is mondja, hogy a vész, amely a 7. fejezet elején mintegy csak előre vetítette árnyékát most valósul, de itt is oly módon, hogy Isten minden vészben őrzi és oltalmazza övéit. „A nagy folyam, az Eufrátesz": ez az 1. Móz. 15,18-ból vett kifejezés azt a már-már mitikussá vált keleti határt jelöli meg, ahonnét az évszázadok folyamán Izráelt a létét fenyegető súlyos támadások érték. De kelet felé tekintettek a római birodalom népei is sokszor aggodalmas pillantással, mert onnét zúdultak a hatalmas birodalomra is a keleti népek, főként a pártusok elháríthatatlan támadásai. Itt azonban nem ezekről a történeti eseményekről van szó: János nem azonosítja ill. nem vonatkoztatja a látomásbeli képet a történelemnek, ill. korának félelmetes eseményeire, hanem azokon felülemelkedve a valóságos történet mögött annak démonikus hátterét ismeri fel. Egyébként a következő jelenet rajzához a szerző nem használja fel az ószövetségi prófécia képeit, látomásának itt nincs kapcsolata az egyiptomi csapásokkal sem, mint egyes megelőző szakaszokban. A következő jelenet gigantikus képe a mai gondolkodás számára meseszerűen ható általános mitikus vonásokat használ fel. De éppen ezek a mozzanatok teszik e jelenet rajzát méreteiben és elképzelésében is a Jel. egyik legmegrázóbb és legnagyszerűbb képévé. A megkötözött angyalok „készenlétben voltak órára, napra, hónapra és évre": ez az ünnepélyes, négyszeres időmeghatározás ószövetségi példákra támaszkodik (pl. 4. Móz. 1,1; Zak. 1,7). Itt annak kifejezésére szolgál, hogy Isten ítélete nem esetlegesen, sorscsapásként zúdul a világra, hanem pontosan beleilleszkedik Istennek a történelmet alakító rendjébe. „ítéletidők", „sorscsapások", természeti és történeti katasztrófák nem zúdulhatnak a népekre „véletlenül", alkalmasint adódó okok tragikus összejátszásából, hanem csak Isten akaratából, aki „átadja", kiszolgáltatja a tőle elszakadt és vele szembefordult embert saját gonosz kívánságainak, hogy önmagán hajtsa végre az ítéletet (vö. Rm. 1,24-32). Itt az ítélet arányaiban kiszámíthatatlan, pusztításában felmérhetetlen történeti katasztrófaként valósul meg. Látomásbeli leírása pedig főként az események mögött meghúzódó démonikus erőket emeli ki. A négy felszabadított angyal azonnal eltűnik a látnók szeme elől, hogy helyet adjon az alájuk rendelt lovasseregnek. Lovasait nem lehet megszámlálni, ezért „hallja" a szerző, amint egy hang bemondja a számot: „kétszáz millió". Félelmetesek a lovasok is: tűzvörösen égő, füstös kék és kénsárga páncéljuk összhangban van a lovakkal, melyeknek démonikus, oroszlánéhoz hasonló feje van, szájukból pedig tűzláng, füst és kénköves gőz tör elő, — mint a Jób 41,11-12 által leírt fenevadnál. Ennek a mesemotívumokra emlékeztető rajznak a démonikus alaptónusát még fokozza, hogy a lovak pusztító „hatalma" kígyószerű és kígyófejben végződő farkukban van. 1 A záróversek már nem magát a jelenetet írják le, hanem ahhoz mintegy reflexióként fűzik hozzá a megállapítást, hogy „a megmaradt emberek", akik elkerülték a pusztulást — hiszen az az emberek „harmadrészét" érte —, mégsem tértek meg. „Kezük műveinek", (Ezs. 17,8) hódolnak: ez a prófétai megjelölés általában az ember alkotta istenségekre, tehát a bálványozás 112