Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

21 buzgó katolikus, öntudatos, hithű református vagy evangélikus magyarok. Mindannyian azért tudják magukat jó magyaroknak, mivel keresztyén hitükhöz törhetetlenül ragaszkodnak. Mindannyiukat áthatja annak a tudata, hogy keresztyén hitük csak javára van magyarságuknak, mert fokozottan állítja őket népünk szolgálatába. Az is bizonyos, hogy van különbség katolikus, református és evangélikus magyarok közt: mindegyiknek megvan a maga sajátos Istentől nyert tálentoma. De mennél jobban benne él valaki egyháza hitében, annál inkább becsüli a másik felekezet öntudatos híveit, hacsak hite nem rövidlátó, vakbuzgó fanatizmus. A katolikus, református, evangélikus magyaroknak ezt a különbözőségét figyelmen kívül hagyva, a következőkben elsősorban arra vagyunk tekintettel, ami minden egyháznak közös feladata és szolgálata a magyarságban. 2. Meg kell állapítanunk, hogy a múltban volt országunkat építő keresztyén magyarság. Lett volna-e ezeréves magyar történelem, ha hiányzott volna belőle a keresztyénség erjesztő kovásza, erősítő, megtermékenyítő gazdagsága? Talán eltűnt volna nemzetünk a hunok, az avarok, a gótok, vandálok vagy más örökre elpusztult népek útján. De nincs értelme annak, hogy ilyen képzeletbeli lehetőségekkel számoljunk. A magyar történelemből kitörölhetetlen tény, hogy a magyarság mint keresztyén nép illeszkedett bele az európai népek közösségébe, helyét, sorsát és történeti feladatát („a Nyugat védőbástyája") a keresztyén volta határozta meg itt a Duna-Tisza közén, a Kárpátok medencéjében. De a keresztyénségnek és a magyarságnak a szintézise sokkal mélységesebb ennél a legalább első látszatra a külső politikai élet síkján mozgó kapcsolatnál. A mohácsi vészt követő évszázad szörnyűséges nemzeti összeomlásaiban, népi pusztulásaiban népünket keresztyén hite formálta újjá, tartotta meg egy szebb, jobb nemzeti jövendő számára. Mélységesen fájlalni lehet, hogy a nemzeti összeomlást a török és német veszedelem közepette még a felekezeti megoszlás súlyos keresztje is tetézte és mélyítette. Azonban meg kell állapítani, hogy a protestáns Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György nemcsak hitük ügyéért fogtak kardot, hanem magyar véreik érdekében is. „Querela Hungáriáé", a magyarság panaszai hangzottak fel, amikor protestáns eleink hitük oltalmára ragadtak kardot. Ma a magyarságnak és a keresztyénségnek az iránymutató egysége elsősorban a „szentistváni gondolat" formájában jelentkezik. Hogy ez az eszme lehet-e és mennyiben az egész magyarság számára eleven érték a jelen körülmények közt, arról itt nem szólhatunk részletesebben. Annyi azonban kétségtelen, hogy akik ennek a valóságát s vele a keresztyénség és magyarság szintézisének a lehetőségét tagadni próbálnák, azok kénytelenek volnának vele együtt tagadni azt az egész eszmekört, amely a magyar szentkoronához fűződik: a magyarság és keresztyén-