Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Keresztyénség és magyarság
17 olvasztani a két protestáns egyházat, nem azért, mivel Krisztus szava lebegett a szeme előtt: „Hogy mindnyájan egyek legyenek", hanem azért, hogy a protestantizmust még sokkal erőteljesebben állítsa a maga módján értelmezett magyar nemzeti eszme szolgálatába. Hogy itt valóban a saját tartalmától megüresedett protestantizmusnak és a liberalizmus által megfogalmazott magyar nemzeti eszmének az összekapcsolásáról van szó, azt szemléltetően mutatja egy szembeállítás. A 16. század protestáns írói és költői teljesen a sok bajjal, nyomorral és szenvedéssel, megpróbáltatással küzdő magyar népük szolgálatában tudták magukat. Az evangélium üzenetét az akkori ember számára hihetetlen korszerűséggel alkalmazták az adott viszonyok közt. Ez pedig elsősorban abban nyilatkozik meg, hogy kegyetlen valóságlátással tárták fel népünk hibáit és bűneit, kendőzés nélkül mutattak rá a hitetlenségre, Istentől elszakadásra, mint „az országokban való sok romlást", nevezetesen pedig a hazánkban levő bajokat előidéző okokra. Az intés, feddés és biztatás tetté vált ajakukon, amikor iskoláik a magyarság lelki megújhodását szolgálták, amikor főuraink áldozatos készséggel siettek népünk istápolására nyomdák állításával, iskolák alapításával, a megsegítő szeretet gyakorlásával. Keresztyén hitük és népünk szolgálata egy szent egységbe olvadt náluk össze. Eleinknek ez a „magyar keresztyénsége" a keresztyén hit életújító erejét bizonyította meg a megpróbáltatások, az elnyomatás és a törökvész borzalmas összeomlásai közepette. A 19. században megváltozik a helyzet. Az a felismerés, hogy „haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben" erősen elhomályosodik s ha megszólal, akkor is elsősorban a múltra vonatkozik. A jelenre nincs vonatkozása. Viszont a nemzetet megszállja valami sajátságos romantikus képzelgés. Játszik a nemzethalál gondolatával, kifesti szemei előtt a „nagyszerű halált" s képzeletében szinte színpadi ravatalon látja magát, ahol a nézőközönség gyászkönnyekkel siratja meg a halálba süllyedt nemzetet! Mit tudott a protestantizmus ebben a helyzetben mondani? „Üj Simeon"-ként várja „azt a napot". Minden reménysége és vágyódása „arra a napra" irányul, melynek „mivoltáról" sem szólhat. Az új évet köszöntve: lelkem' A hitnek karján ringatom, Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom'! A nemzeti szabadság vallásos reménységgé lesz ennek a protestantizmusnak a gondolkodásában, a Biblia alakjai, fogalmai szimbolikus kifejezései a nemzeti reménységnek. De amíg lelke teljes melegével, vallásos hitének hevületével éli nemzeti reménységét, addig ez a protestantizmus nem veszi észre, hogy 2
