Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Úrvacsora és evangélium
ISO· az úrvacsora értelmét ne a páskavacsora gondolatkörén keresztül próbáljuk megközelíteni. 1 5) Egy másik mozzanat alkalmasabbnak látszik az úrvacsora értelmének a megközelítésére. Erre különösen az újabb kutatók irányították rá a figyelmet. Jézus az összes evangéliumok tudósítása szerint az utolsó estén világosan tudatában volt annak, hogy elfogatása és halála közvetlenül küszöbön áll. Ezért az utolsó vacsora története elválaszthatatlanul egybekapcsolódik olyan mozzanatokkal, melyek neki a búcsúzás jellegét adják. Azonban Jézus búcsúja tanítványaitól több, mint a válás emberi fájdalmának a megszólaltatása, sőt több, mint ünnepélyes búcsúzás, melynél a pillanat hatása alatt egymagában véve jelentéktelen szokáshoz fűzte volna hozzá a legfontosabbat, amit mondhatott, t. i. hogy már a halál útján van s hogy halála áldás forrásává lesz. 1 6) Jézus a búcsúzásának, valamint halálának az értelmét is ebben a mondatban foglalja össze: „Bizony mondom nektek, hogy soha többé nem iszom a szőlőtőnek a gyümölcséből mindaddig a napig, amíg azt (veletek) újból nem iszom az Istennek (Máté: az én Atyámnak) királyságában" (Márk 15, 25; Mát. 26, 29; Luk. 22, 18: „amíg el nem jön Isten királysága"). Ez az ige az utolsó vacsorát beleállítja az Isten királyságának az eszkatológiai összefüggésébe. Lezárja Jézus együttlétét tanítványaival („többé nem iszom") és a tekintetet ennek a közösségnek az Isten királyságában leendő új valósulására irányítja. Jézus Lukács elbeszélése szerint vacsora közben az egyik kelyhet kiosztja (azaz körben járatja) tanítványai közt. Ezzel nemcsak lezárja azoknak a testvéri közösségeknek („chabura") a sorát, melyekben tanítványaival Oly sokszor volt együtt, hanem egyúttal az Istentől néki adott húsvéti diadal bizonyossága alapján új közösségben foglalja össze tanítványait. Erre a messiási lakomára utalt jelképesen már a nagy kenyércsoda is, az utolsó vacsora pedig zálog és mintegy foglaló annak a megvalósulására. Benne az eszkatológikus valóság a jelenbe vetítődik. Amit Jézus mond és cselekszik, az magában hordja megvalósulását és új valóságot, de nem e világi, földi, hanem dicsőségben eljövendő, eszkatológikus valóságot létesít. Már ez a tény is fölébe emeli az utolsó vacsorát és benne Jézus cselekedetét azoknak a pillanatoknak, amikor valaki szeretteitől, a vele élet- és sorsközösségbe tömörült társaitól búcsúzik. Jézus nem úgy megy jövendő sorsa elé és nem úgy gyűjti ") Hasonló értelemben foglal állást legújabban Procksch is idézett tanulmányában, mikor összefoglalólag megállapítja: „Jézus utolsó vacsorája páskaiinnepség volt páskabárány nélkül. Az írásmagyarázatnak mindeddig sehogyan sem sikerült, hogy az úrvacsorai tudósításban megtalálja a zsidó páskabárányt. Ellenkezőleg, maga Jézus a páskabárány, amely az úrvacsorában a keresztyének javára halálra adatik (I. Kor. 5, 7)." id. h. 23. k. lap. l e)Tipikus az ilyesféle értelmezések számára Jülicher tanulmánya: „Zur Geschichte der Abendmahlsfeier in der ältesten Kirche" („Theologische Abhandlungen Carl von Weizsäcker ... gewidmet", 1892, 245. lap).
