Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

6 teni, vigasztalni, hitében megtartani és a kétségbeeséstől megmenteni, vigasztalan jelenében a magyar jövendő reménységét ébren tartani. Valóban, a mohácsi vészt követő szörnyű időkben nem volt nagyobb nemzeti feladat, mint a hitet erősíteni s a reménytelen csüggedéstől megóvni a magyarságot. S hogyan vállalta ezt a feladatot a magyar reformáció? Ügy, hogy a magyarság létkérdését a legmélyebb gyökerénél ragadta meg és tárta fel. A tiszta evangélium igéjénél, melyet a reformáció hozott, megvilágosodott a sötétségbe borult magyar lét. Az egész nemzetet, a hatalmasoknak, országrészek fölött uralkodó nagyuraknak az életét éppen úgy, mint a legutolsó jobbágyét, az egyház és ország közügyeit a reformáció az Isten igéjének a világosságával árasztotta el. Isten színe elé állította nemzetünket. Ez nem hitvitázó irodalom volt, ahogyan legtöbbször halljuk, ez a szó legszorosabb értelmében nemzetvédő és nemzetmentő szolgálat volt. Ehhez fogható lelki gondozásban a keresztyénség sem azelőtt, sem azóta nem részesítette a magyarságot. Ma már a reformáció prédikátorait alig ismerjük, sokszor még a nevük is elveszett az évszázados ismeretlenség homályában. Nehézkes, botorkáló nyelven, töredezett, külső szépség nélkül szűkölködő formákban, a retorika és a költői virágok megszokott frázisai nélkül, de annál több evangéliumi felelősségtudattal szólal meg az egész magyar létünket új világosságba derítő reformátori ige. A zsidó nép története, kegyes férfiak életképe, mint Jóbé vagy a pátriárkáké, Jeruzsálem históriája és ostroma mind példává lesz: benne a mi magyar sorsunk tükröződik. Minden „tanulságaiéval utat mutat, hogy a reá szakadt sötétségben népünk helyes ösvényre találjon. Üj értelmet nyernek a zsoltárok: Sztárai Mihálytól fogva a magyarság bennük önti ki keserveit Isten előtt, de belőlük ismeri meg Istentől elszakadt elesettségét, a bűnért sujtoló ítélete és újra hallja a kegyelem életet adó ígéretét. Sorjában megszólaltathatnék a reformáció századának egész irodalmát, a prózát és a költészetet, hogy ezt szemléltessük. A sok helyett vegyünk csak néhány példát. Batizi András a XLIV. Psalmusban így fedd, int és könyörög: ... te most elvetöttél minket, Elhagytad a mi seregünket, Reánk hozád ellenségeinket, Hatalmaztattad rajtunk őket. Elvonul a rabszíjra fűzött nép minden nyomorúsága szemünk előtt: Előttünk forognak szégyeneink Ezt érdemlék mi nagy bűneink.