Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

31 7—8 9—10 11 12 13 14 15 16 17 fogadja el a bűnöst igaznak. Ugyanezt tanúsítja Dávid is zsoltárával (az apostol számára magától értődő, hogy a zsoltárokban Dávid, Izráel nagy királya szól). Makarizmusával (1. Karner: Máté evangéliuma, 26. k. lapok) ahhoz fordul, akinek Isten cselekedetek, tehát mindenféle érdem nélkül tulajdonít igazságot. A Zsolt. 32, 1—2 szavai ezt a megállapítást oly módon igazolják, hogy Isten bűnt megbocsátó és elfedező, a bűnt fel nem rovó, be nem számító irgalmasságára utalnak. Az, hogy Isten az istentelent igaznak fogadja el hite által, azt jelenti, hogy megbocsátja bűnét és evvel az irgalmasságával formálja őt újjá, újítja meg életét úgy, hogy az Isten kedve szerint való élet legyen. Kire vonatkoztathatók azonban az írásnak ezek a nyilatkozatai? Ha Ábrahámról van szó, akkor a zsidó Ábrahámra gondolunk s hogy a zsoltárköltő szavai ugyancsak a kegyes zsidót tartják szem előtt, az legalább is az apostol zsidó kortársai számára nyilvánvaló. Éppen ezért szükséges tisztázni és megállapítani, hogy az I. Móz. 15, 6-ban kifejezett kegyelmes isteni ítélet Ábrahámnak mely idejéből való: zsidó korából-e vagy pedig még abból az időből, amikor nem volt körülmetélve. Az apostol meg is állapítja, — amit minden az írást ismerő kegyesnek tudnia kell, — hogy az írás szerint Isten Ábrahámnak még akkor tulajdonította a hitet igazságul, amikor még mintegy pogány volt, még nem volt körülmetélve. A körülmetélkedést Ábrahám inkább isteni jelként, mintegy a hitét igazoló pecsétként kapta. Isten ezzel a jellel pecsételte meg, hogy Ábrahám — még körülmetéletlensége idején — hitet tanúsított. így lesz a pátriárka mindazoknak a körülmetéletlen pogányoknak is az ősatyja, akik hisznek, bizonyságául annak, hogy Isten őket is elfogadja igazaknak hit által. De Ábrahám nemcsak a hívő „pogányok"-nak ősatyja, hanem a választott népnek, a zsidóságnak is. Itt azonban az apostol megszorítással él: ősatyja annak a zsidóságnak, mely Ábrahám hitének a nyomdokain jár. Később (v. ö. 9, 6—13; 11, 2—10.) ez a szempont fokozott nyomatékkal tér vissza. Ábrahámnak kétféle fiai vannak: olyanok, akik erre a méltóságra a származásuk révén tartanak igényt és olyanok, akik a származáson kívül ugyanazt a hitet tanúsítják, mint ő. Az apostol szerint ezek a valódi fiak. Itt azonban fontosabb annak a megállapítása, hogy a megigazulás Istennek szabad és minden emberi feltételtől független szuverén ajándéka. Isten kegyelmét nem engedi megkötni semmiféle emberi magatartás által, de még csak az isteni kiválasztásból származtatott igény által sem. A választott néphez való tartozás (hozzátehetjük: az ilyen vagy olyan nép körébe való tartozás, az egyházhoz tartozás, megkeresztelt voltunk) sem igény, melyet hit nélkül érvényesíteni lehetne Isten előtt. Ábrahám csak azoknak őse és példaképe, akik ugyanazt a hitet tanúsítják, mint ő. Ábrahám vagy ivadékai nem a törvény közvetítésével kapták azt az ígéretet, hogy örökségül nyerik a világot, hanem a hiten alapuló igazság révén. Mert ha a törvény alapján állók volnának az örökösök, akkor üressé válnék a hit és megsemmisülne az ígéret. A törvény [Isten] haragját idézi fel s ahol nincs törvény, ott törvényszegés sincs Tehát [Isten] hit alapján [adja az ígéretet], hogy kegyelemből [nyerjük el az örökséget] s érvényessé legyen az ígéret minden ivadék számára: nemcsak azok számára, akik a törvény alapján állanak, hanem azok számára is, akik úgy mint Ábrahám, hitet tanúsítanak. Mert [Ábrahám] — amaz íráshely szerint: „Sok nép atyjává tettelek téged" — atyja mindannyiunknak az előtt az Isten előtt, akinek hitt s aki megeleveníti a halottakat és azokat is mint létezőket szó-