Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

26 22 23 24 a törvénynek valami új változata. Később Pál azt mondja, hogy Krisztus a törvény „vége" (Róm. 10, 4.). Az evangéliumban megszabadulunk a törvénytől (Róm. 7, 6.). Mindez már benne van abban a megállapításban, hogy Isten törvény nélkü! nyilvánítja ki igazságát. Mivel pedig a törvény Isten követelő, parancsoló akaratának a kinyilatkoztatása, azért az apostol szavai azt jelentik, hogy Isten a kegyelem „most"-ját parancsolása, kényszerítő törvénye nélkül hozza létre. Most nem arról van szó, hogy mit parancsol Isten és mit cselekszik az ember, hanem egyesegyedül arról, hogy mit cselekszik Isten a bűn hatalmába került ember kiszabadítására. Isten nem a törvényre építi ugyan rá megmentő cselekedetét, azonban mégis tanúbizonyságot tesznek arról már „a törvény és a próféták", az egész ÓSz. Róm. 10, 6—8 alatt maga az apostol is ószövetségi idézetekkel mutatja meg, hogyan szól a „hitből való igazság". De azután gondolni kell az olyan helyekre is, mint pl. Ezs. 45, 8. 19. 23—25 ; 51, 5—8; Jer. 23, 6. Az ÓSz-ben maga Isten tesz bizonyságot arról, hogy ő szerez igazságot. Isten igazsága „a Jézus Krisztusba vetett hit által" jut osztályrészül mindazoknak, „akik hisznek". Ez a másik oldala annak, hogy Isten „törvény nélkül" viszi véghez az evangéliumban a bűnöst megmentő művét. A hit, amelyről itt szó van, nem „elhivése" annak, hogy van Isten, vagy hogy Jézus milyen cselekedeteket vitt véghez. De nem is valami általános „vallásosság" vagy általában valamiféle „hit", hanem mindig a „Jézus Krisztusba vetett hit". Azaz feltétlen bizodalom, a magunk teljes odaszánása Jézus Krisztusnak, engedelmes meghajlás előtte s ebben az engedelmességben Krisztus követése, keresztjének a felvállalása. Ez által a hit által válik mintegy hatékonnyá Isten igazsága, általa végzi el az igaz Isten ítéletben és kegyelemben a bűn hatalmából kimentő, üdvözítő, életet adó művét mindenkin, aki hisz. Mert sok mindenféle vonatkozásban — pl. testi és szellemi képességek, faj, nemzetség, társadalmi helyzet stb. tekintetében — vannak különbségek az emberek közt. De egy vonatkozásban mind egyformák. Mindannyian bűnösök Isten előtt: az Istenhez való viszony tekintetében mind egyforma helyzetben vannak. A bűn, az Isten ellen lázadás és az Istennel való közösségnek, a Benne való életnek hiánya mutatkozik meg abban, hogy az ember „nélkülözi Isten dicsőségét" (ahogy a görög szöveg pontos fordítása mondja), híjával van az Isten dicsőségének, nem részesül benne. Mert Isten dicsősége annyi, mint isteni fensége, életének mindenben eláradó gazdagsága. Éppen ez hiányzik az embernek: ezért sorsa a halál. Ebből szabadítja kt Isten, midőn „ingyen, az ő kegyelméből igazaknak fogad el bennünket a Jézus Krisztusban lett váltság által". Isten „az istentelent fogadja el igaznak", „igazítja meg" (Róm. 4, 5.). Isten igaznak fogadja el azt, aki bűne miatt kiesett a vele való közösségből és harag alatt van! Ez más szóval azt jelenti, hogy Isten teremtő akaratával új közösséget létesít a bűnös emberrel. Kimenti a halál hatalmából azt, aki bűne miatt nemcsak halált érdemel, hanem a halálban van, neki életet ad, felveszi őt közösségébe. Mivel pedig az ember a bűne miatt halál fia és a maga megmentésére semmit sem tud tenni, azért Isten megmentő cselekedetének nincs semmi indoka vagy támasztéka az emberben. Isten nem azt menti meg, aki erre valamiféle cselekedetével, vallásosságával, erkölcsösségével vagy akár hitével is „rászolgált" volna. Teljesen „ingyen", azaz minden érdemünk, szolgáltatásunk és ellenszolgáltatásunk nélkü! és kizárólag, hangsúlyozottan „az Ö kegyelméből", vagyis csupán az Ő irántunk való jóságából, szeretetéből ment meg bennünket a halál hatalmából, illetve üdvözít, vagy „fogad el igaznak". Ha az apostol csak annyit mondana, hogy Isten ingyen, kegyelméből fogadja el igazaknak a bűnösöket, akkor tulajdonképen e szavak azt jelentenék, hogy Isten úgy bánik a bűnösökkel, „mintha" igazak volnának, vagyis akkor Isten