Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 2. Figyeljetek Jézus életútjára 1 (2,5-11)

vállalja tehát a testté létei abszurdumát, amely elfogadhatatlan a görög ember számára, mert szerinte a véges nem fogadhatja be a végtelent, és botrányos a zsidó ember számára, aki szerint az Isten tökéletes világa és az ember bűnös világa nem férhet össze egymással. Az igazi probléma abban rejlik, hogy Krisztusban az isteni és emberi anélkül van együtt, hogy ez a világ látványos megváltozásához vezetne. A görög szellem a világ sorsát immanens változások függvényének tekinti, a zsidó pedig Isten természetfeletti beavatkozásában reménykedik. A keresztyén bizonyságtétel ezzel szemben az, hogy Isten Krisztus által vállalta történelmi létünket minden következményével, hogy így az embert is belevonva munkájába törje szét az emberi lét bilincseit. Krisztus szolgálata szolgáló életre indít, s ez a szolgáló élet szoríthatja sarokba a sors gonosz erőit. Pálnál is nagy szerepet játszik az antik ember- és világszemlélet. Az emberi létformát ő is „douleiá"-nak, rabszolgasorsnak látja. Az ember és világa alá van vetve a törvénynek (Gal 4,4), a „szarx"nak, a bűnös emberi természet hatalmának (Rm 7,24), és a romlandóság kikeriilhetetlenségének (Rm 8,21). Van azonban egy nagyon mélyreható különbség a hellenizmus és Pál ótestamentumi gyökerű világfelfogása között. A hellenizmus a „rabszolgalét" eredetét az ember és világa anyagi mivoltában látja. Ezzel szemben Pál az ember bűnös természetét teszi felelőssé. Ebből következik, hogy az ember sorsa felett sem a vak végzet dönt, hanem Isten ítélete. A megváltásra sem azért van szükség, mert a magasabbrendű lélek be van zárva az anyagi lét börtönébe. Az ember bűneinek bilincsei miatt szorul Isten szabadítására. A megtérésben sem a világtól kell elfordulnunk, hanem a bűneinktől. Ennek a felismerésnek hátterében már érthető, hogy miért látja Pál az inkarnáció célját is elsősorban a bűn hatalmának megtörésében: „Azzal, hogy Isten a saját Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában a bűn miatt, elítélte a bűnt a testben (a bűnös emberben)." (Rm 8,3). Krisztus inkarnációjának ténye tehát már önmagában ítélet bűnös voltunk felett, mert egyedül a bűn miatt volt szükség reá. De azzal, hogy felfedte és elítélte bűnös engedetlenségünket Isten akaratával szemben, testi küldetése még nem érte el célját: „Amikor eljött az idők teljessége, elküldte Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, és törvény alá vetett lett, hogy a törvény alá vetetteket kiváltsa (ti. a bűn rabszolgaságából), hogy átvehessiik a fiúságot." (Gal 4,4) Bár a himnusz gondolatmenetében nem kerül hangsúly Krisztus szolgai létformájának értelmére és céljára, mégsem állíthatjuk — 99