Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

III. PÁL BESZÁMOL FOGSÁGÁRÓL 1,12-26 - 2. Pál fogságának kimenetele még bizonytalan (1,19-20) 53 Pál reméli, hogy minden Krisztus magasztalására fog történni

elszámító toronyépítő elrettentő végzetét a nevetségessé válásban ragadja meg (Lk 14,28—30). A nevetségessé vált ember ugyanis nem találja többé helyét az emberek között. De a köztisztelet és különösen a métóságteljes halál becsvágya jellemző volt a korabeli pogány emberre is. Svetonius írja Julius Caesar haláláról, hogy amikor az összeesküvőktől már több sebet is kapott, Caesar fejét beborította tógájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a tóga öblös ráncait, hogy testének alsó részeit is tisztességesen betakarva essen el. (Caesar 82.) Pál mérlegelve a lehetőségeket mégsem a maga szégyenétől tart. Az ő neve elválaszthatatlanul összeforrott Krisztus szolgálatával, és ha ő gyengének bizonyul, akkor elsősorban Krisztus nevére hull gyalázat. Felelősségét még csak fokozza hogy, a reá váró események nagy nyilvánossúg előtt fognak lezajlani, és ezért magatartásának következményei is messzire fognak gyűrűzni. De Pál erősen reméli, hogy a gyülekezet imádsága és a Lélek segítsége révén mint eddig is mindenkor Krisztus íog magasztaltatni általa. Reméli, hogy mindazt, ami vele történni fog. Isten fel fogja használni — figyeljünk a „magasztalni" ige szenvedő alakjára! —, és a tárgyalás résztvevői közül többeket el fog juttatni Krisztus megismerésére és a benne való hitre. Ha ez ígv fog történni, akkor újra elmondhatja Pál: „Míg a halál bennünk végzi munkáját, az élet tibennetek." (2 Kor 4.12) A sorsát eldöntő végső aktusnál is bizonyára alkalma lesz arra, hogy hitét megvallja. Krisztust mégis akkor fogja igazán magasztalni, ha vallástételére egész testi valóját, életét is felteszi. Hogy van-e a szónak aranyfedezete, az mindig a próbatételben derül ki. Isten irgalmasságához csak az ember egész testi valójának szolgálatra szánása a méltó hálaáldozat (Rm 12,1). Akkor is, ha ezt az áldozatot nem kell mindig a Páléhoz hasonló kiélezett helyzetben meghozni. Az áldozat gondolatához méltó kíséretül szegődik a versből tisztán kihallható liturgikus hangvétel. Nem könnyű úgy helytállni, hogy szégyent ne hozzunk a nevünkkel összenőtt szolgálatra. De legalább ilyen nehéz megoldani, hogy a helytállásért ne az embert csodálják, hanem Krisztus magasztaltassák. Khhez a hangszínek, arcrezdülések apró részleteibe menő őszinte alázatra van szükség. Pál mégis erősen bízik abban, hogy a közelgő nehéz próbatétel üdvösségére fog végződni. Az evangélium ügye mellett a saját jövendője is a szivén fekszik. Ha a kettő kizárná egymást, bizonyára kész volna lemondani a saját üdvösségéről is (Rm 9,3). De a kettő összetartozik, és ő úgv akar az Isten elé állni, 58