Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

III. PÁL BESZÁMOL FOGSÁGÁRÓL 1,12-26 - 1. Pál fogsága az evangélium előmenetelét szolgálta (1,12-18)

lehet bizalmunk az ítélet napjához (1 Jn 4,17). így a jól értett keresztyén reménység nem bénítja az emberiség sorsáért érzett felelősséget, hanem inkább ösztönzi azt. Pál ezen a ponton is Jézus hűséges követőjének bizonyul. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy nem került-e az ítéletnek ez a szemlélete ellentmondásba a kegyelemről szóló tanítással. Ha az ítéletben a szeretet cselekedetei számítanak, nem válik-e újra teljesen bizonytalanná az üdvösség? Hiszen éppen az önmagával mindig elégedetlen igazi szeretet van tudatában annak, hogy mindig, az ítélet napján is kegyelemre szorul. Valóban, már a földi életben, a szolgálat sikerei között is, csak annak örülhetünk maradéktalanul, hogy „neveink fel vannak írva a mennyben" (Lk 10,20). A Krisztus napján is egyedül Jézus Krisztus állal állhatunk meg. A Jézus Krisztusban kapott kegyelem azonban szeretetre mozgósít, és nem hagy belenyugodni abba, hogy „hiábavalóvá legyen rajtunk" (1 Kor 15,10; 2 Kor 6,1). így valóban az igazságnak Jézus Krisztus által termett gyümölcseivel megrakodva mehetünk az ítéletre. Ezek nélkül viszont nem állhatunk meg az ítéletben, mint ahogy nem maradhatott a királyi lakomán, Jézus példázata szerint, az az útszélről behívott ismeretlen sem, akinek nem volt mennvegzői ruhája (Mt 20,12). Nem fér kétség ahhoz, hogy a bűnös ember szeretete sohasem lesz tökéletes, s ezért újra a kegyelemhez kell menekülnie. De ez a kegyelem újra csak szeretetre fogja ösztökélni. így a kegyelem és a cselekedetek szeretetben érlelt gyümölcsei szorosan összetartoznak, mint két pólusa egy életünket hajtó és Krisztus által lendületben tartott körforgásnak. Hogy a kegyelem valóban ne legyen hiábavaló rajtunk. A szeretet a reászoruló felebarátot karolja fel, de ezzel együtt és ezen keresztül Isten dicsőségét és magasztalását szolgálja. Isten dicsősége valójában nem olyan mint a távoli havasok hideg, szikrázó fennsége vagy a villámok sújtó haragja. Nem az embertől mért mérhetetlen távolságban, és nem kérlelhetetlen igazságában ragyog. Isten nagysága a szeretetben van. Az újszövetségi kinyilatkoztatás szerint „Jézus Krisztus arcán ismerjük fel Isten dicsőségének ragyogását" (2 Kor 4,6). Jézus halálában és feltámadásában pedig azt az Istent ismertük meg, aki nem akarja a bűnös pusztulását, liánéin hogy megtérjen és éljen. Ezért a szeretet Istenét nem is lehet mással, csak a szeretet cselekedeteivel naggyá tenni és magasztalni az emberek között. Ha a létért való küzdelem egymásért vívott küzdelemmé válik, akkor öregbedik Isten dicsősége a világban. 44