Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)
VI. INTÉZKEDÉSEK A GYÜLEKEZET ÉRDEKÉBEN 2,19 —3,1a - 1. Pál előkészíti Timóteus küldetését (2,19-23)
apostolhoz mérten bizonyára fiatal volt. Mégis hosszú és próbás szolgálat állt már a háta mögött, amelyben bebizonyíthatta, hogy nem ingatag jellem. Pál Timóteus megbízhatóságának egy fontos bizonyítékára emlékezteti a filippieket: „Mint Atyjának a gyermek, szolgált velem együtt az evangéliumért." Szolgálatát egy rejtett ellentéttel jellemzi. Timóteus úgy szolgálta az evangélium ügyét, mint rabszolga. Tehát az önmaga ügyeit teljesen alárendelte az evangélium ügyének. Ugyanakkor azonban ezt a szolgálatot mint atyjának a gyermek, szívesen és saját ügyének tekintve az atya ügyét, végezte. A hosszú időn keresztül tanúsított megbízhatóságának ebben van a nyitja. Szolgálatáért szívből jövő indulattal Isten előtt tudta felelősnek magát. Ebben önmagára ismert Pál, és ezért magával teljesen egyenrangú munkatársának tartotta. Nyugodtan elküldhette Filippibe, mert bizonyos volt abban, hogy Istenhez kötött lelkiismeretével meg fogja találni a helyes utat akkor is, ha ő nem áll a háta mögött. (23) Timóteus kiválasztásának megindoklása után az apostol újra megismétli azt a reménységét, hogy majd elküldheti hozzájuk. Hozzáfűzi azonban, hogy csak akkor fogja elküldeni, amikor már áttekintheti helyzetét, azaz megtudja, hogy élet vagy halál vár-e rá. Timóteus azonnal indulni fog. Tehát abban az esetben is, ha az apostolnak abba kell hagynia a munkát, és elköltözik, hogy az Ürral legyen (1,23). Timóteus ajánlása helyzete bizonytalanságának hátterében nyer igazán fontosságot. Tulajdonképpen végrendeletnek is tekinthetjük ezeket a sorokat. A gyülekezetnek ezért, bármi történjék is, úgy kell tekintenie Timóteusra, mint az apostol munkájának folytatójára. (24) Az életnek folynia kell tovább a gyülekezetekben Krisztus akarata szerint, akkor, ha ennek az életnek már az apostol nélkül kell folynia. A halál gondolata, mint a levél során már annyiszor, most is felötlik az apostolban (1,19; 1,30; 2,17). De megszólal az a reménység is, amely szinte bizonyossággá érik (lásd: 2,19 magyarázatát!), hogy maga is hamarosan eljuthat hozzájuk. Szeretné, ha vágya magvalósulhatna, és viszontláthatná a szeretett gyülekezetet. Nem valószínű azonban, hogy csupán szívbéli okok késztetik erre. Személyes jelenlétét a fokozódó zsidókeresztyén propaganda is szükségessé teszi (lásd: 3. fej. bevezetését!). Második macedóniai útjáról maga írja — erre a szabadulása után került sor! —, hogy kemény küzdelmet kellett vívnia az áltestvérekkel (2 Kor 8,1—2). 9' 131