Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)
VI. INTÉZKEDÉSEK A GYÜLEKEZET ÉRDEKÉBEN 2,19 —3,1a - 1. Pál előkészíti Timóteus küldetését (2,19-23)
helyzetüket figyelemmel kísérő felelős szeretet és sorsukkal való azonosulás teszi alkalmassá Timóteust a küldetésre. A megfelelő személy gondos kiválasztása Pál szeretetére is fényt vet. A jó megjelenés, a szónoki készség és más talentum szempontja fel sem merül. Még az sem fontos, hogy mindenben Pál utasításai szerint járjon el. Olyan valakit küld, aki szereti annyira a gyülekezetet, hogy magától is meg tudja ítélni, mire van a gyülekezetnek az adott helyzetben leginkább szüksége. ' Ezt a szempontot világítja meg a másik oldaláról egy kissé kesernyés megjegyzéssel: A többi munkatársam „a maga dolgait részesíti előnyben, nem a Krisztus Jézusét". Az elmarasztalás megfogalmazása emlékeztet arra, amit a gyülekezetnél is kifogásolt (2,1—4). Nem tanbeli problémák, nemis az apostollal szemben tanúsított hűtlenség, hanem az odaadó szolgálat, a gyülekezet ügyét a maguké elé helyező szeretet terén megmutatkozó fogyatékosságuk teszik a többi munkatársat alkalmatlanná a megbízatásra. Nincs arra elegendő alapunk, hogy önző, csak a maguk hasznát kereső embereket lássunk bennük. Az a kifejezés („ta heautón dzétouszin"), amellyel Pál jellemzi őket csupán annyit mond, hogy nem tudnak a szeretet tárgyilagosságával dolgozni a gyülekezetben, és munkájukba a maguk szempontjai is belekeverednek. Hasonló elmarasztalásban részesülnek azok az igehirdetők is, akik az apostol fogságának helyén működnek, és bár Krisztust hirdetik, mégis hiúság és dicsőségvágy vezeti őket (1,17). Talán arra is gondolhatunk, hogy ezek a munkatársak családi vagy egyéb okok miatt vonakodtak a hosszú és fárasztó úttal járó küldetést vállalni. Pál olyan magas mércét állított fel munkatársaival szemben, amelynek nem volt könnyű megfelelni. Ő azonban olyan drága kincsnek tartotta a Krisztus vérén megváltott gyülekezeteket, hogy nem szolgáltatta ki őket megbízhatatlan emberek önkényének. Elég bölcs ahhoz, hog} r tudja: A Krisztusba vetett hü önmagában még nem tesz alkalmassá valakit a szolgálatra. Ehhez még éretté kell válnia a szolgálat lelkületében (2,1 -4). Tehát egyedül Timóteus az, akinek fontosabb a gyülekezet, mint a maga ügyeinek rendbehozása, és kész vállalni a feladatot akkor is, ha ez neki kényelmetlenséget és lemondást jelent. A többi munkatársról alkotott véleményből azonban közvetve az is kiderül, hogy amikor Timóteus a gyülekezettel őszintén törődik, akkor a Jézus Krisztus dolgait részesíti előnyben. Tehát a gyülekezet szempontját akkor tartja szem előtt, ha nem a gyülekezet igényeit szolgálja ki, 11 129