Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 2. Figyeljetek Jézus életútjára 1 (2,5-11)

rekben gúnyt és megvetést ébresztett. A hit mégis a kereszthalálban az ember bűnének és Isten szeretetének végsőkig kiélezett találkozását fedezi fel. Krisztus a kereszthalál által még a halálban is a legmélyebbre alázta magát, hogy ebben a mélységben táruljon fel előttünk Isten szeretetének mindent tetőző nagysága. A bűnösök közé alázta magát, hogy közel kerülhessen minden bűnöshöz. A himnusz első strófája azt a mélységekbe vezető utat jeleníti meg előttünk, amelyre Krisztus önként és szeretetből rálépett, és amelyet ugyanettől a törekvéstől hajtva végig is járt. Bizonyos, hogy Pál a himnuszt az első strófa tartalma miatt tartotta alkalmasnak arra, hogy levelében idézze. Mert az első strófa döbbenthette rá az egymás fölébe kerekedni kívánó, törtető keresztyéneket magatartásuk tarthatatlanságára: Ha ők Krisztus lemondásából élnek, nem választhatják ők sem az uralkodást a szolgálat helyett. A szolgálat útja pedig mindig lefelé vezet, s nincs kikövezve a földi dicsőség márványlapjaival. A következő strófában felvázolt úton viszont már nem követhetik Krisztust, de élhetnek győzelme gyümölcseiből. Krisztus útja a hatalom csúcsára (9) A himnusz gondolatmenete a 9. versnél 180 fokos fordulatot vesz. Nyilvánvaló az a költői szándék, amely a két strófa, illetve Krisztus életútjának két szakasza között feszülő ellentét minél erőteljesebb kidomborítására törekszik. Míg az első strófában Krisztus alávetett helyzete kap több oldalról megvilágítást, addig a másodikban mindenek felett álló helyzete jut átütő erővel szóhoz. Ott lefelé vezet Krisztus útja, itt pedig felfelé. Akkor meghajolt az emberi lét korlátai alatt, most a szolgai létforma urai hajtják meg előtte térdüket. De a két strófa között feszülő ellentét mégsem teljesen párhuzamos. A mélységbe vezető úton Krisztus az események cselekvő alanya, aki a fokról fokra történő alászállást szabad elhatározásából vállalja. A felfelé vezető útján azonban egyedül Isten a cselekvő. A mindenek felett álló méltóságát ajándékul kapta Istentől, és nem zsákmányként ragadta magához. Az egész Újszövetség egységes abban a tekintetben, legyen szó akár Krisztus felemeltetéséről, mint a himnusz esetében, vagy akár a feltámadásáról, hogy a történetekben Krisztus szerepét legtöbbször passzív szerepnek mutatja be. Ez leginkább passzív igealakok használatában jut kifejezésre (1 Kor 102