Cserháti Sándor: Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (Budapest, 1982)

II. NINCS MAS EVANGÉLIUM! (1,6—10)

kiátkozások révén. Maga a fogalom és a körülötte kialakult gyakorlat a zsidóság vallásos életéből ered. Az „anathema" a Septuaginta ré­vén került az Újszövetség szóhasználatába. A Septuagianta pedig a héber „kherem" szót fordítja „anathema"-val. „Kherem" volt min­denekelőtt az, amit az Ürnak adtak át. („Anatithenai" = átadni, pél­dául az elsőszülötteket (3Móz 27,28). Viszont, ha egy ellenséges vá­ros felett mondták ki a „kherem"-et, azaz átadták Istennek, akkor azt mindenestül ki kellett irtani, el kellett pusztítani, anélkül, hogy va­lamit is zsákmányolhattak volna belőle (4Móz 21,3; Józs. 6,17). Ha valaki bármit is eltulajdonított abból, ami „kherem" alatt volt, Iz­rael népe került átok alá: nem tudott megállni ellenségei előtt (Józs 7,1.12). „Anathema" továbbá minden, ami bálványimádással kapcso­latos. Szent borzadállyal kell az ilyesmitől elfordulni, mert külön­ben az Isten haragja alá kerül és kiirtandó „anathema"-vá lesz még az is, aki csupán egy bálványról származó ékszert visz házába (5Móz 7,26; 13—18). A „kherem"-nek ez a súlyos értelme nem veszett ki a zsidóság tudatából Pál korára sem. Mutatja ezt annak a több mint negyven zsidó férfinak az esete, akik átok alá átkozták magukat, vagyis mindenből, még az evésből és ivásból is kirekesztve magukat, pusztulásnak tették ki önmagukat mindaddig, míg Pált meg nem tudják ölni (Csel 23,12—13). Ebből az áttekintésből két dolog világos: a) van egy szent határ, amelyen átlépve az ember Isten kizárólagos szférájába jut. b) Ennek a lépésnek vészterhes, fenyegető jellege egyre inkább előtérbe kerül. Aki „anathema"-vá lesz, a szent Isten haragja alá kerül és pusztulásra van ítélve. Mi maradt meg az „anathema" je­lentéséből Pálnál? (Csak nála találkozunk ezzel a szóval, — kivéve a már említett Csel 23,12-t.) Úgyszólván minden. Ugyanúgy eltaszítja és pusztulásra ítéli, amire .,anathema"-t mond mint az Ószövetség em­bere, csak nem maga hajtja végre az ítéletet, hanem Istenre bízza. (Rm 9,2; lKor 12,3; 16—22!) , 0Már annak idején: Az időhatározó a görög szövegben a „mond" igének igekötője. Eszerint így is fordíthat­nánk: „előre megmond valamit" vagy „már előbb is mondta". Schlier szerint s vele együtt sok írásmagyarázó is így érti, és úgy gondolja, hogy tulajdonképpen Pál a levélben előbb tett kijelentésére utal. Igaz, Schlier lehetségesnek tartja azt is, hogy Pál a második galáciai tartóz­kodása (Csel 18,23) idején mondottakra akar emlékeztetni (Komm. 40. old.). De nemcsak lehetséges, hanem így is van. Mert az ige („kimond­tuk") többes szám első személye a Galáciában korábban tevékenykedő Pált és munkatársait foglalja össze. Tehát nem írói (fejedelmi) többes szám. Mert ha így volna, akkor miért vált Pál át a következő mondat­ban egyes számra? 1 1 Kimondtuk: Az eredeti szövegben az ige perfek­tumban áll, s ezzel az apostol azt kívánja érzékeltetni, hogy amit ak­kor mondott, egyszer s mindenkorra érvényes. (Lásd még a 10. számú jegyzetet.) 1 2 Amit elfogadtatok: Itt olyan szóval él Pál, amely a ha­gyományozás passzív mozzanatát, az átvételt fejezi ki. 1 3 A mondat igazi „crux interpretum". Nehézséget okoz először is a görög „peithein" ige, mert kifejezhet jószándékú és rosszindulatú rá­beszélést is. Azután az sem dönthető el egykönnyen, hogy Pál ezzel a szónoki kérdéssel az elé a választás elé akar-e állítani minket: ember­3· 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom