Cserháti Sándor: Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (Budapest, 1982)
I. CÍMZÉS ÉS KÖSZÖNTÉS (1,1—5)
(2Kor 5,20; Gal 3,28 és p.). Mindezt pedig nem jámbor, mit sem érő óhajként írja az apostol olvasóinak. Meg van győződve arról, hogy Jézus ígérete alapján (Mt 10,12—13 és p.) az ige ereje által óhajtása meg is valósul a gyülekezet életében. De az apostol szükségesnek látja a kegyelem és békesség forrásaként az atyai szeretet mellett a mi Urunk Jézus Krisztust is megemlíteni. Ebben az a meggyőződés jut kifejezésre, hogy az Atya Jézus Krisztusban, a gyülekezetet éltető és vezérlő Úrban árasztja ránk kegyelmét, és őáltala szerez békességet köztünk. Isten teremtő és gondviselő jósága érvényre jut ott is, ahol Jézus Krisztusban nem hisznek. Az új teremtés (Gal 6,15) mindent felülmúló ajándékában azonban csak Krisztus által részesülhetünk. így lesz ő az Atya ajándékainak katalizátorává. Általa válik minden javunkra, vele együtt kapunk meg mindent (Rm 8,32). Ennélfogva őt kell tartanunk az atyai szeretet legnagyobb és legbeszédesebb megnyilvánulásának. (4) Pál szükségesnek látja az apostoli köszöntésnek a liturgikus használatban lekerekített és kicsiszolódott mondatait ínég egy mellékmondattal kibővíteni (vö. 1. v.!), hogy rámutasson arra az útra és módra, amelyet vállalva Jézus Isten legnagyobb ajándékává lett a gyülekezet számára. Sokszor hallottak már tőle a keresztyén hit alapjairól, de úgy látszik nem elégszer. Az apostoli köszöntés kibővítésére Pált minden bizonnyal a galáciai helyzet indítja, és ezért mondanivalóját is csak akkor érthetjük meg jól, ha ki nem mondott szándékát szeim előtt tartjuk. Jézus azáltal lett — szögezi le — Isten legnagyobb ajándékává, a kegyelem és békesség közvetítőjévé, az új teremtés kezdetévé és megvalósítójává, hogy önmagát adta bűneinkért (vö. 2,20). összehasonlítva ezt a kijelentést más Krisztus művét summázó igehelyekkel, meglepően szűkszavúnak találjuk. Nem szól arról, hogy Jézust Isten adta az emberek kezébe (Mt 17,23 és p.), hogy Jézus a halált vállalta bűneinkért (Rm 4,25; lKor 15,3), és hogy ez a halál engesztelő áldozat volt (Rm 3,25). Sőt még arról sem, hogy Jézus önátadása a mi váltságunkat szolgálta (Mt 20,28; és p.; lTim 2,6 és Tit 2,14). A közös keresztyén bizonyságtételből csupán két mozzanatot ragad ki: Jézus önkéntes odaszánását, és azt, hogy ez az áldozatvállalás a bűneink miatt vált szükségessé. Nem mintha nem tartaná fontosnak mindazt, amit az apostol másutt 28