Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-06-06 / 12. szám
Hegyen épített város 94 1929 junius 6 A megszokás hatalma Hétköznapi igazság, hogy mi emberek rendesen akkor becsülünk meg valamit, mikor már elvesztettük. Addig, amig megvan, addig, amig a birtokunkban van, észre se veszszük, nem érezzük az értékét. így vagyunk elsősorban az egészségünkkel. Amig makkegészségesek vagyunk, addig el se bírjuk képzelni, hogy mily nagy kincsünk van s nem is sejtjük, hogy mi az igazi betegség? Győri Vilmosnak van egy bájos költeménye a királyról és a pásztorról. Kint állt kastélya erkélyén a király őszi éjjelen. Bent a teremben urak, követek lélekemésztően súlyos kérdéseket tárgyalnak országok, népek jövőjéről. Ennek a tanácskozásnak a súlya a király lelkére nehezedik teljes súllyal. A király ezért lépett ki az erkélyre. Egy kis friss levegőt akart szívni, egy kicsit meg akart egy pillanatra pihenni a hüs éji csendben. Távol tőle egy pásztor heverészett nyája mellett s fújta bus, majd vidám furulyáját. Elgondolkozott a király. Mily idillikus, mily emberi annak a juhásznak az élete ! Az boldog, mert emberként élhet. Szabadon, országok, népek gondjától menten éli világát. Felszakadt a király leikéből a sóhaj : »Istenem, ha csak egy napra is ily boldog juhász lehetnék !« Ugyanakkor a furulyázó juhász is elnézte a ragyogó királyi palota alblakait s elképzelte a palota boldog életét. Mily boldog lehet az a király ! Nem veri az eső, nem tikkasztja a nyár, nem ekzekválja a végrehajtó, nem hordja vállán a szegény ember tarisznyáját, hanem fürdik tejbe-vajba, eszik-iszik, amit a szeme-szája megkíván. Felszakad leikéből a sóhaj : »Istenem, csak egy napra király lehetnék Ez az élet mindennapi története. Alig van ember, aki megelégedett volna a maga hivatásával, a maga sorsával s a másét mindig rózsásabbnak véli a magáénál. Pedig eleinte nagy kedve telt a maga hivatásában, eleinte nagy öröme volt a maga sorsában. Mily kedves eleinte a gyermek gőgicselése ! Hány szülőnek a legnagyobb boldogság a gyermeke fejlődése. Hány gyermektelen házaspár egész vagyont adna azért, ha az Isten gyermeket adna neki ! És később a nagy boldogságot adó gyermek hány apának és anyának nyűg, teher és kereszt sok esetben !? Hány vadul szerelmes ifjú pár a legboldogabb, mikor szive szerelme, vágya valóra válik s később a szerelmi boldogság mézédes nektárja megecetesedik és engesztelhetetlen gyűlöletté válik. De mikor azután a szülő és hitves válláról leveszi a gyűlölt keresztet az Isten, akkor van panasz és van jajveszékelés, hogy mily boldog »volt« ő, csak most tudja ! Az elvesztett életkincs sírja fölött de sok ember vallotta már meg, hogy életében nem becsülte meg azt, aki neki oly sokat, mindent jelentett. Végig mehetünk az élet egész során s mindenütt ott találjuk az élet átkát: az unalom és megszokás ördögét, amely vakká teszi a halandó embert. A megszokás, az unalom miatt nem is látjuk mi a mi életünk igazi, bűbájos arcát. Mily gyönyörű pedig az a sokat szidott, átkozott »élet« ! Mily mesés mélységei, mily felséges távlatai vannak a legnyomorultabb ember életének is ! A végtelenbe, az örökkévalóságba nyúlik a mélysége, az örök szellemvilág ragyogó fénye aranyozza be szépségét. De ki látja ezt?... Ki érzi a saját maga szellemi életének a csodás misztériumát, a maga valójának az igéző csodáját? Ki veszi észre, hogy »ember«-nek lenni isteni kiváltság és méltóság?... Megszoktuk s ezért nem észleljük, nem látjuk ... Megszokjuk gyermekkorban a gyermekálmok rózsás világát s szeretnénk ifjak lenni, megszokjuk ifjúságunk mások által irigyelt szépségeit s vágyunk önálló felnőttek lenni, megszokjuk az önállóság minden jó oldalát s kesergünk, hogy »szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra !« ... A megszokás hatalma a mi földi életünk átka akkor, ha nem küzdünk ellene. Különösen elhatalmasodik rajtunk akkor, ha az élvezet öncél számunkra, holott az élet célja erkölcsi: »az emberré levés«. Ha mi az élet igazi irányát követjük állandóan, ha egész valónk minden erejének az aktiv kifejtésével az emberré lenni akarás az egyetlen öncél előttünk s emellett az élvezet csak a lélek fürdője, üdítője kellő beosztással, akkor a megszokás nem lesz úrrá rajtunk. Szellemi életünk elmélyítése, önállósulása és azután egész valónk aktiv kifejtése, minden életpillanatnak az életcélra való fordítása az az ut, melyen virág nyílik számunkra az unalom szamárkórója helyett. Az ilyen ember mindig tudja azt, hogy kincsei, kedvesei, szerettei, szülei, gyermekei, hitvese, barátja csak ideiglenesen az övé és ezért »siet« szeretni őket egész odaadással. Az ilyen ember meg van elégedve a maga hivatásával, minden bajjal és nehézséggel együtt, mert a baj és nehézség az emberség próbája. »Az erőtlen csügged, az erős megállja ...« Aki igy gondolkozik, az sohase szegény, sohase reménytelen, sohase fáradt, mert a legnyomorultabb sorsban is ezer szépséget lát a maga nagyszerű életcsodájában, ami újra és újra békét, erőt, kedvet áraszt a leikébe az újabb élet-rohamra s jelszava csak egy mindig : »előre !« Pass László. Kossuth Lajos önzetlensége A budai Luther Szövetség választmányának megtisztelő felszólitására emlékezem Kossuth Lajosról, a magyar március ünnepi hangulatában. Megvallom, nehéz feladat előtt állottam: szerény tehetséggel, kicsiny erővel képes vagyok-e ily szűk keretben méltóan meg- világitani a legnagyobb magyar jellemét, holott — és ez szinte hihetetlenül hangzik — eddig Kossuth Lajos életrajzát és jelentőségét megfelelő felkészültséggel és tárgyilagossággal nem Írták meg sem tudósok, sem irók! Nem olvashatunk Kossuthról olyan ódát sem, mint pl. Arany János: Széchenyi emlékezete. A magyar nép azonban hálával véste szivébe és nagy jótevője iránt érzett határtalan tiszteletét, szeretetét két egyszerű szóban nyilvánítja és ez: »Kossuth apánk!« A magyar nép szívé-
