Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-01-05 / 1. szám
1929 január 5 3 Hegyen épített város Közöny Minden hatás ellenhatást szül. A vétekből eredhet megbánás, megtérés. A hazugságból lehet megigazulás, megbocsátás, új élet. Az elnyomás termeli a forradalmat, a szabadságot. Minden rossz szülhet jót, csak a közöny nem szül semmit, mert az meddő. Meddő, mint a Szahara homokja, mint a Sarkvilág jege. Ilyen meddő közöny terjed a mi budai egyházunkban. Fagyos kéreg borítja a sziveket. A lelkeket a nemtörödés pora vonja be, temeti el. December 16-án hangversenyt rendezett templomunkban a budai Luther-Szövetség vegyeskara. Egyházközségünk e szerve immár 9. esztendeje munkálkodik lankadatlan kitartással, szorgalommal, önzetlen odaadással és olyan eredménnyel, hogy Magyarországon nincs egyetlen evangélikus énnekkar, amely versenyre kelhetne. Büszkesége a magyar Lutherániának. Sikert, diadalt arat mindenütt, a budapesti testvérgyülekezetekben és a vidéken is. Csak itt, otthonában fogadja hidegség, szeretetlenség, közöny. Nívós műsor, művészien előadva, belépti dijak nélkül — ingyen — és a körülbelül 3000 felnőtt egyháztag közül még 100 sem hallgatta. Pedig vasárnap délután volt, munkaszünet napja és még hozzá előtte közgyűlés, tehát nem is kelletf külön felmenni a Várba. Ez iskolapélda a közönyre, e nehéz kórra, mely addig rágódik egyházunk fáján, mígnem felőrli. E szomorú, fájó közönyt látjuk más téren is. Bármely irányú, minden munkálkodás, törekvés a közönybe fullad. Egyházközségi gyűléseinkre mindig csak ugyanaz a néhány jár fel, a többi kötelességével nem törődik. Az igaz, hogy jogait sem veszi semmibe. Egyházunk autonómiája, legszentebb tulajdonunk. Más egyház hívei azért viaskodnak. Nekünk már elődeink megszerezték. De nem kell. Magunk választhatjuk meg papunkat, lelki vezérünket. De a vétkes közönybe merülünk. Nem törődünk azzal, ki is legyen a vezérünk. Majd szaka, mint amily föltétien bizonyossággal áll be az éjszaka után a nappal, a tél után a tavasz. Ez az emberiség haladásának törvénye is — bár a gondolatvilágot, mely eddig, mondhatnám az ember tevékenységét egyedül irányította, az a hajnalsugár még nem képes áthatni. Az anyagiasság gondolkodásmódja még uralkodik a lelki erőkön. A gyengeség, tehetetlenség érzete a végtelen hatalommal szemben anyagi nagyságra, érzéki hatalomra igyekszik támaszkodni. Szemkápráztató fény és csillogás palotájában, töméntelen gazdagságnak sokféle védőeszközökkel fölszerelt sziklavárában keres védelmet és segedelmet. Még az istentiszteleteken is az érzékeket felingerlő látványosságokkal próbál a lélekre hatni. A bűntudat apróbb-nagyobb anyagi áldozatokkal, szakadatlan imádság-sokasággal, önkinzáshoz hasonló testsanyargatással keresi a lelkiismeret nyomasztó terhétől a szabadulást. Miként Madách Catulusa és Cluviája Thebaisban keres lelki tídülia látjuk, hogy a vezér nem előre, nem felfelé, hanem félre vezet, majd csak akkor eszmélünk, hogy közönyösségünkkel ismét csak az egyház kárát okoztuk. Testvéreim, mi dicső múltra tekinthetünk és mégis ilyen sivár a jelen? Milyen lesz a mi jövő nemzedékünk kora, ha a mi múltúnkra néz vissza, ahol nem lát majd semmit, csak mély, tátongó űrt, a fekete közönyt. Minékiink még volna min építeni, őseink lelkes, áldozatos egyházszeretete az alap. De milyen fundamentumot hagyunk gyerekeinkre mi, akik a régi fundamentumot fel nem használtuk, arra nem építettünk, meg nem óvtuk, hanem szétporladni engedtük? Utódaink e porra építsenek? Hiszen a fövenyre épült ház összeomlik. Mi lett volna belőlünk, ha nagy Lutherunk, ha Kossuthunk, ha Mária Dorottyánk is ily közömbös, kicsiny lélek lett volna? A közöny minden fejlődésnek gátja. Rázzátok fel tehát telketeket az aléltságból, törjétek meg a szorító kérget sziveteken, lövőnkről van szó. A jó jövőhöz pedig csak a fejlődés vezet. Vétkes, aki a közönnyel akadályt állít útjába. A fejlődés tényezője a munka. Ne tespedjünk tétlenül a közönyben, hanem dolgozzunk. Dolgozzunk együtt az egyházért, a jövőért. Mindenki gyakorolja szent jogait és teljesítse lelkes odaadással kötelességeit. Egyházközségünk minden munkájában örömmel és szives szeretettel vegyünk részt. Ha tényleges segítségre nem lehetünk, legalább pártoljuk és hálával ismerjük el mások önzetlen munkásságát. Hivatalos egyházi teendőkben is mindenki az őt megillető joggal vegyen részt. Különösen most, mikor egyházközségünk fontos fordulóponthoz ért. Értékeljük jobban nagy kincsünket, autonómiánkat. Vajha az uj esztendőben levetnők a régi közömbös énünket és felverniük az uj ember lelkét, a cselekvő egyházszeretetet. Az Ur Jézus mondja: »Szükség néktek újonnan születnetek.« (János 3, 7,) Bethániai Mária. lést a bűnös világ undorával. Szinte hajlandók vagyunk a gondolatra, hogy az emberiség visszazökkent a középkor sötétségébe. De nem ! A bölcs Gondviselés megóvta s mindig megóvja az emberiséget, hogy a tökéletesedés pályáján visszaesés nem következhetik be. A hitetlenség sűrű fátyolával elborított égboltozat még nem derült ugyan ki fölöttünk annyira, hogy lelki szemeink az eszmék legyőzhetetlen hatalmát megláthatnák és föltétien bizalommal állhatnánk e hatalom szolgálatába. De a vágyódás már föllobogott a lelkekben és biztosan elvezet az igazságnak felismerésére, hogy van a léleknek kincse, amelyet sem a rozsda, sem a moly meg nem emészt, van ereje, amely fölött semmi földi hatalom nem győzedelmeskedhetik. Eljő az idők teljessége. Földerül egünkön az igaz keresztyénség nappali világossága, melynek fényességében szent bizalommal harsogjuk az anyagiasság Heródesei felé : »nem féli fegyverid ő: az ige az eszme !« Sass János.
