Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-10-10 / 16. szám
Hegyen épített város m 1929 október 10 Kelt-e a lelkész választást reformálni ? A zsinat elé szánt javaslatok közt szerepel egy lelkészválasztási javaslat is, amelyet Strá- ner Vilmos, a pécsi egyetem soproni ev. teológiai fakultásának \a, tanára tett közzé az Evangélikusok Lapja 1929. julius 14. és következő számaiban. Javaslatának a lényege az, hogy a gyülekezetek szabad lelkészválasztási jogának külsőleg való érintése nélkül olyan törvényL kell hozni, amely már a lelkészválasz- tást előkészitő eljárás során kirostálja mindazokat a jelölteket, akik egy közbeiktatandó »egyházkerületi lelkészválasztási vegyes — hatósági és gyülekezeti tagokból összeállítandó — bizottság«-nak nem tetszenek, illetve, akiket ez a bizottság bizalmas tanácskozásán bizonyítás és indokolás kötelezettsége nélkül a gyülekezet részére alkalmatlannak vél. Erre a kéretlen és lehetetlen minősítésre a bizottságnak még abban az esetben is joga volna, hogyha a gyülekezet valakit egyhangúlag meg akarna hívni. Beavatkozásának oly ereje volna, hogyha a gyülekezet valakit egyhangúan meghívni szándékolt, jelöltje helyére ajánlott jelöltjét a gyülekezet nem fogadná is el, az egyhangú meghívásra kiszemelt jelölt a választás alkalmával isemrüikép »nem jöhet tekintetbe«: Ez a néhány »rendelkezés« elegendő arra, hogy az egész javaslat jellegét tisztán láttassa. Néhány szerencsétlen kezű, az egyházi élet elemi törvényeivel és a közel jövő szükségleteivel tisztában nem levő, rövidlátó és hatalmas- kodásra hajlamos férfiú az egyházi érdek leple alatt olyan reformokat szeretne a lelkészek és a gyülekezetek, tehát végeredményben az egész egyház rovására csinálni, amelyek egyházunk eddigi szellemével a leghatározottabban ellenkeznek. Egy kis csoport vak hatalmi törekvéseit ideig-óráig támogatnák, egy kis német és talán svéd vágású egyházkormányzásra is alkalmat adnának, azonban más részről előre kiszámíthatatlan és kimondhatatlan károkat okozhatnának. Mert miről van szó? A javaslat szerint arról, hogy a gyülekezetek nem tudják a nekik megfelelő lelkészeket megválasztani. Hogy ez igaz-c vagy sem, afölött lehet vitatkozni. Azonban, hogy a gyülekezetek esetleges tévedéseit, — amelyeknek végtére is maguk isszák meg a levét — éppen ebben a formában kellene és lehetne helyrehozni, az legalább is erősen kétséges. A javaslat ugyan forgatja a szemeit, de a végén oda lyukad ki, hogy bármely gyülekezet bármely jelöltjének az egyhangú meghívását vagy a jelölését, tehát a megválaszthatój- ságát megakadályozza, ha »a bizottságnak aggodalmai vannak afelől, hogy az egyházközség jelöltje minden tekintetben alkalmas-e a szóban forgó lelkészi állás sikeres betöltésére«. Más esetekben pedig »a pályázók közül kijelöli azt, akit a lelkészi állás betöltésére legalkalmasabbnak tart s a rá vonatkozó személyi adatokat^... azzal az utasítással közli, hogy az illető... megválasztottnak nyilvánítandó.«. Ez a jogilag gyerekes, egyházilag pedig képtelen elgondolás önmagában hordja bírálatát. Szomorú volna, hogyha egyházunkban egy egyház és egy zsinati tag akadna, aki a gyülekezettek választási jogának ebbe az egészen lehetetlen megcsúfolásába belemenne. Elvégre lenniük kell bizonyos határoknak, amelyeknél még a diskusszió lehetősége is megszűnik. Mert az, hogy egy bizottságnak »aggodalmai« vannak, semmiféle józaneszü ember előtt nem lehet elég ok arra, hogy akármely gyülekezet olyan egyhangúan megválasztani szándékolt jelöltjét elüsse a választhatóságától, aki különben minden törvényes kelléknek megfelel, aki ellen törvényes kifogás nem emelhető, aki azonban a bizottság véleménye szerint talán csak kilencvenkilenc százalékban alkalmas a szóban forgó lelkészi állásra... A javaslat szerzői felháborodottan fognak tiltakozni az ellen, hogy ilyen esetben a bizottság brutalizálná az egyházközségeket. Lehet, hogy egyes esetekben ez csakugyan nem történnék meg, azonban velük és igazukkal szemben meg az kétségtelen, hogy olyan törvényt alkotni viszont nem szabad és nem lehet, amely bárkinek ilyen lehetetlenségre jogot ad. A javaslat intenciói egyébként tiszteletre,- méltóak lehetnek. Az indokolása csakugyan nem győzi az egyház magasabb érdekeit hangsúlyozni. Az eszközei azonban elképesztően rosszul megválasztottak. A javaslat a gyülekezetek oly természetes és eddig évszázadokon át kétségteleneknek tartott jogaiba nyúl bele, amelyek megbolygatása igen veszedelmes. A közegyház eddig nagy harcok közt a korlátlan választási jogot bizonyos szigorúan körülhatárolt esetekre szűkítette, ezek közé az uj zsinat egy eddig nem létező bizottság »aggodalmait« akár evangéliumi és akár reformátori alapon nehezen fogja illeszteni. Ilyen próbálkozásra bú j dokió és tudatra nem ébredt, vagy leplezetlenül és felelőtlenül megnyilvánulni merészkedő hierarchikus hatalmi vágy csábíthatja az embert, de a magyar evangélikus egyház ebbe a sötétbe nem ugorhatik bele. Egy emberként kell a javaslat ellen a lelkészeknek is tiltakozniok. A javaslat ugyanis oly elképzelhetetlen gyámkodás alá akarja venni őket s minden előmeneteli és helyváltoztatási lehetőségüket oly hihetetlenül kiszolgáltatja részben felelőtlen, másrészt felelősségre nem vonható tényezőknek, hogy — ha csak a püspökökkel vagy az esperesekkel vagy más egyházi »hatalmi tényezőkkel« a legszorosabb rokonsági viszonyban nincsenek, vagy ha a kedvükben járásra örökre el nem szánják magukat, — elfogadásával a szó szoros értelmében öngyilkosságot követnek el. A javaslat ugyanis egy ad hoc kiküldött bizottságnak sokkal mesz:- szebb menő büntetési és jutalmazási lehetőségeket ad a rovásukra, mint amennyire az
