Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-03-15 / 8. szám
Hegyen épített város 60 1928 március 15 A rádió a haladásnak és tudásnak egyik állomása. Soha nem állítottam, hogy végtelen isteni hatalom, de azt el kell ismernünk, hogy isteni áldás. Megerősíti állításomat református testvéreink bölcs püspökének, Ravasz Lászlónak azon kijelentése, hogy »mióta a rádió van a világon, nincs többé kiáltó szó a pusztában«. A rádió tüneményes hatalma nemcsak nekünk, gyengeszívű asszonyoknak imponál, de felismerte fontosságát és szükségességét és két kézzel, habozás nélkül ragadta meg az alkalmat és az Ige hirdetésének ezt a módját Ravasz püspök úr. A szégyenpírt kergeti most is arcomba a gondolat, ; hogy Luther követőit megelőzték. A zene melódiája és a költemény ritmusa a hallószerven át juthat a belsőnkbe. A többi érzékszervre hatást hogyan is gyakorolhatna ? Hiszen a hangok felvétele egyedül a fül hivatása. A rádiót igazán nem okolhatjuk azért, hogy a fülünkkel nem látunk és a szemünkkel nem hallunk, vagy hogy a fül szaglásra és tapintásra is nincs teremtve. Végezetül azt olvasom : »Luther nagy súlyt fektetett a zenére, mert a zsolozsmák többet építettek a hiten, mint egy mázsa más irata«. Reformátorunk e kijelentéséből M. dr. úr azt következteti, hogy »a zene közelebb esik a szívhez, érzelemhez, mint az észhez, értelemhez«. Szólásmondás ugyan, »Hol ébred a szív, ott nyugszik az ész«, de a szívnek ezt a megmozdulását csak testi vágyak idézhetik elő. A fenséges tiszta lelki vágyak és érzések szerintem nem nélkülözhetik a valláserkölcsi érzelmek egyikét sem. A szívben ott kell hogy legyen az áhitat, kegyesség, Istentisztelet, stb. A hiten építeni ész és szív csak együtt, karöltve képes. E kettős kincs hatalmas ereje ütközött ki Ravasz püspök úr elhatározásából, amikor először a mikrofon előtt is hirdette a nagy világnak az Evangéliumot.*) — Mi, rádió-istentiszteletek hallgatói — nem szégyenlem bevallani — csendesen sírdogáltunk. A rádiógáncsolók valamelyike megtudná-e magyarázni, mi okból, miért sírtunk ? Kelt Budapest, 1928 február 29. Mély tisztelettel özy. Stefezius Istvánná. *) Szent könyveinkből tudjuk: »Mert amit vet az ember azt aratja is«. »Némelyik mag elhull a sziklára, némelyik az út mellé, némelyik pedig a jó földbe«. Lorber Jakab: A Gyermek Jézus Üdvözítőnk gyönyörű gyermekségének története Németből fordította és kiadja: Horn Ede, Rákosliget Beszerezhető a kiadótól 4 P 30 fill, beküldésével, vagy utánvétel utján 5 pengőért Postatakarékcsekkszáma 1739 A rádióvita zárószava Irta: Marik Ernő. A Budai Luther Szövetség elnökének, dr. Masznyik Márton-nak a közelmúltban megtartott s a Hegyen Épített Városban leközölt ily című felolvasása hetek óta foglalkoztatja részben a H. É. V. olvasóit, részben a Budai Evangélikus Egyház vezetőségét. Foglalkoztatja pedig azért, mert egyesek az említett előadásban annak a ténynek lekicsinylését vélik felfedezhetni, hogy budai templomunkban a rádió-istentiszteletek lehetővé tétettek és ezzel hazánk valamennyi evangélikus egyházát megelőztük. Hogy ez mennyire nem áll, azt a felolvasás szerzője maga élőszóval is, de a H. É. V. hasábjain is kimerítően kifejtette s így már senki sem jogosult ebben kételkedni. Valójában nem is a rádióról van szó e vitában. Inkább csak arról, vájjon a technika eme csodás találmánya alkalmas-e arra, hogy az istentisztelet meghallgatását magában a templomban pótolja ? Erre szerintem sem rövid igennel, sem nemmel válaszolni nem lehet. Kétségtelen, hogy maga a rádió csupán csak segédeszköz, mely a hanghullámokat továbbítja a messzeségbe. E minőségében lehetővé teszi, hogy a prédikáló lelkész hangjának szárnyakat kölcsönözzön, azt oda is eljuttassa, ahová különben az emberi hang erőtlenségénél fogva el nem érne. Tudjuk, hogy terjedelmes templomokban — nem is kell mindjárt a római Szent Péter templom- óriásra gondolnunk — ünnepélyes alkalmakkor a jelenlevő hívek legnagyobb része a rádió feltalálásáig a templomban folyó istentiszteletből mit sem hallott, noha valójában ott volt Isten házában. Most azonban, hogy itt a rádió, hangszórók segélyével a templomok legtávolabbi zú- gába is eljut a pap szózata. De tudjuk, hogy eljut a templom falain kívül is a templomlátogatásra képtelen betegekhez, nyomorékokhoz — és ez különösen ránk evangélikusokra fontos, akiknek az ország ezernyi községében, ha van is elszórtan hittestvérünk, de nincs erőnk, hogy azokat hozzásegítsük, hogy istentiszteletünkön résztvehesse- nek — eljut így Isten igéje ezekhez is időközön- kint és végezetül eljut trianoni szűk határainkon túl kesergő hazánkfiaihoz is. Prédikátorainkon múlik, hogy az isteni szavakon kívül biztatást is juttassanak a határon túlra, elszakított magyar véreinknek, akiktől még ma is távol tartják a hazafias szellemben írt magyar napilapokat. De ha nem is foglalunk bele irredentizmust prédikációnkba, ha csak nemzeti himnuszunkat küldjük el hozzájuk, már nagy, igen nagy dolgot műveltünk. Mert, hogy szent dalunk hallása a mi elfoglalt területeinken élő magyarjainknak mit jelent, azt mi nem is sejtjük. Mert mi akkor énekeljük, mikor szükségét érezzük, nekik pedig saját négy faluk közt sem tanácsos a himnusz hangja, mert hogy gyakran még a falaknak is fülük van.
