Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-03-04 / 7. szám
Hegyen épített város 50 1928 március 4 csonkított ország határairól a féltékeny szomszédok támadó hangja. Egy táborba hív minket a haza veszedelme, egymás megértésére, egymás megbecsülésére és támogatására szólít Magyar- ország keresztyén lobogója. Horthy Miklós kormányzónak hősi keze tartja magasba. Mutatja az utat az Ige felé, amely »minden igazságra elvezérel«. Kettős parancsszava hangzik felénk : — Serények legyetek és becsületesek. — Serények legyetek a haza védelmében. Becsületesek egymáshoz: a magatok kenyerét egyétek, a magatok tisztességében járjatok.' Adjátok vissza mindenkinek a tisztességét, amelyet el nem játszott, hanem a ti tisztességtek foltozására használtatok. Adjátok vissza mindenkinek a kenyerét, amelyet megszolgált és a ti kamarátokban a penész fenyegeti. Krisztus országa nyílj meg bennünk, hogy egyek lehessünk és hazánk üdvösségére vállvetve dolgozhassunk. Hlavács Kornél Ibsen Henrik Születésének 100-dik évfordulója alkalmából Iría : Dr. Szelényi Ödön Ibsent méltán mondják a modern dráma legnagyobb alakjának. Nagy, eredeti szellem volt; tárgyakban és formákban egyaránt szinte forradalmi. Mélyen átélvén korunk lelki meghasonlott- ságát, a mai polgári élet problémáiból építette fel tragédiáit és ezzel új tragikum-fajt alapított. Rendkívül összeszorítja a cselekményt, többnyire csak a katasztrófát jeleníti meg és bámulatos ügyességgel tárja fel az előzményeket. A monológot mint természetellenest elveti és csak a dialógusra szorítkozik, mely rövid, jellegzetes, élénk, miáltal a való élet színét nyomja darabjaira. Természetes, hogy nem egyszerre szökött fel erre a magaslatra, hanem testi-lelki nélkülözésekkel telt ifjúság, nagy tévelygések, félreértések és bukások kálváriája után lett a drámaírás fejedelme, a »koronátlan wiking-király.« Az egyszerű gyógyszerészsegéd, majd színházi rendező, nem sejthette, hogy egykoron szinte fejedelmi tisztelettel fogják körülvenni honfitársai és hogy halála híre (1906.) az egész művelt világot mozgásba fogja hozni. Élete utolsó évtizedeiben rajta csüngött fél Európa szeme és alig van európai irodalom, mely hatása alól kivonhatta volna magát. A szó közönséges értelmében nem volt hazafi, működésének korszakában (1877-től kezdve) tulajdonképpen már az egész európai társadalomnak írt, mégis mindenestől norvég népében gyökerezik, e nép jellemvonásait viseli, melyről találóan írta a skandináv kritikus : »ez a nép, amely tenger és gleccserek közt lakik, zordságában és teremtő dacában Tantaluszra és Prométheuszra emlékeztet egyszerre«. Ez a vonás ráillik Ibsenre is, aki nemcsak drámaíró, hanem társadalmi, etikai reformátor is, aki problémákat keres, meglát és fölvet, de azokat nemigen oldja meg, mert maga mondta: »az én hivatásom a kérdés, nem a felelet.« És éppen az, hogy Ibsen nemcsak drámaíró, hanem korunk társadalmának bírálója, értetheti meg, hogy miért emlékezünk meg róla e helyen. Ibsen az úgynevezett individualizmus apostola volt. A renaissance individualizmusa volt az európai emberiség első lázadása a középkor univer- zálizmusa és a gondolkozást bilincsbeverő tekin- télyi elv ellen. Ez a nagy felszabadulási folyamat folytatódott a reformációban, majd az újkor racionalista bölcsészeiében és természetjogában és a politika és gazdasági élet területére jutva »liberalizmussá« lett. Azonban Ibsen mindvégig csak etikai téren maradt. Ő nem a társadalmi és politikai intézményeket akarja megváltoztatni, hanem magát az embert, mert az angol Spencerrel vallotta: »Éppoly lehetetlen inferioris emberekből a szociális rendezkedés valami különös neme által jó társadalmat alkotni, mint lehetetlen rossz építőanyagból valami különös építkezési mód által jó házat építeni.« Azt akarja, hogy az ember, hozzáértve a nőt is, autonóm egység, önmagáért való cél legyen, de nem egoista, hanem nemes jellem. Akiről pedig úgy látja, hogy a mai emberek legtöbbje gerinctelen félember, a konvenció, megrögzött szokás, opportunizmus rabja, kíméletlenül kipellengérezi. Eszménye az újjászületett ember, kit az igazság és szabadság elvei vezetnek és aki oly erős, hogy nem szorul senki másra, a népgyűlölő szerint az a legerősebb ember a világon, aki egyedül áll. És e pontban van Ibsen individualizmusának az Achiles-sarka. Ibsen távol áll ugyan Nietzsche amoralizmusától, mely az Übermenschnek megengedi, hogy embertársain végiggázoljon. Ezzel szemben Ibsenben erős etikai pátosz lakozik, mely sokszor Kantra emlékeztet. A felelősség, a lelkiismeret, a hivatás költője ő, de megfeledkezik arról, hogy az egyén nem létezik magában és magáért, hanem csak mint egy egésznek a tagja, melynek javáért munkálkodni tartozik. Csak a »Kis Egolf«-ban találjuk azt a gondolatot, hogy a másokért való önzetlen munkával kell életünket kitölteni. Az individualizmus tehát fontos és üdvös annyiban, amennyiben tisztulásra, magunkba- szállásra int, ha a kompromisszum, hazugság, elv- telenség zavaros áradata elrekeszti az emberi tökéletesedés útját, de egymagában nem lehet az etika alapja. Ibsenen e tekintetben megbosszulta magát az, hogy elvesztette a biztos etikai alapot az által, hogy a vallással és kereszténységgel még élete első korszakában leszámolt, • különösen »Brand« és a »Császár és Galileus« c. hatalmas tragédiáiban, mind a kettő tulajdonképpen világnézeti dráma, mint Goethe Faustja, Wagner Parsifalja, vagy Madách nagy tragédiája. Az elsőben a hivatalos egyházzal és annak képviselőivel számol le, a másodikban magával a keresztyén eszmével. Az elsőnek a hőse evangélikus lelkész, heroszi lélek (részben a dán híres
