Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-12-18 / 42. szám
1927 december 18. 273 Hegyen épített város vészetek, erkölcstelen regények és színdarabok, újságok és élclapok, mozi, szemérmetlen divat nemcsak a társadalmi és közélet szellemét fertőzték meg, hanem oda lopták a mocskos szellemet életünk legbensőbb szentélyébe, családi életünkbe is, anélkül, hogy sokan tudnák és észre- vennék. Ti keresztyén nők vagytok! Ez sugározzon tiszta tekintetekből, szűzies, minden szemérmetlenséget és kétértelműséget kerülő beszédetekből, ezt lássa mindenki ruházkodástokban s egész magaviseletetekből. Tiszta keresztyén levegő áradjon ki házatok, otthontok ajtaján, ablakán. Keresztyén nő házában csak a keresztyén szellem és tiszta erkölcs uralkod- hatik mindenen. Űzzetek ki -házatokból minden újságot, képet, dalt, amely boldogságtok kertjének, drága otthontoknak tiszta erkölcsi levegőjét megfertőzhetné és beszennyezhetné, jöjjön bár az a tudomány és műveltség, irodalom vagy’ művészet cégére alatt. Nem érdemli meg a felsorolást, mert csak piszok, szenny és mocsok az, mely megmérgezi a magatok és hozzátartozóitok lelkét s beszennyezi különösen fogékony gyermekeitek tiszta, ártatlan szívét. Folytatjuk. Történetek. Irta: özv. Farkas Mihályné, Kencsscy Gizella. II. Clio könyvében lapozgatok és véres betűkkel írott lapokon a nagy corsicai tetteit olvasom. Évszázadok évei őrzik az ő csodálatos lángeszének, tüneményes pályafutásának hírét, de az Idő lassan szitáló homokja talán sohasem takarja el minda szörnyűséget, amelyet az ö korlátot nem ismerő hatalomvágya Európára zúdított. Mint meteor, úgy tűnt föl — világ csodájára — a nyugati égbolton és száguldott át a világrész fölött, mígnem ívelése tetőpontján alázuhant és széthulló sziporkája Szent Ilona- szigetén utolsót lobbant. A hadiszerencse sokáig engedelmes szolgája volt. Legyűrt nemzetek hevertek lábainál, ámde az ő dicsőséges hírnevét vér táplálta és növelte nagyra, mint a sárkányfiókot, azért vezette seregeit mindegyre újabb és újabb csatákba. Bosszúvágyának százezrek életét dobta áldozatul. A nagy Napoleon nevével áll kapcsolatban e kis történet. Zöldelő olaj ág a sok véres babér között. * Mikor a császár Oroszország ellen a szerencsétlen kimenetelű hadjáratot megindította, idegen vezérek is növelték csapataikkal nagy hadseregét. Némelyik jószántából esküdött az eddig szerencsés zászló alá, másrésze, mint szövetséges, kénytelenül vette ki részét a hadviselés kockázataiból. Utóbbiak közé tartozott Emil, Hessen- Darmstadt fiatal herceg is, aki nagy képességeivel s hősiességig fokozott bátorságával még e jeles környezetben is kitűnt. Mégis, nem e tulajdonságai tették őt mindenekfölött kiválóvá, hanem a határtalan jóindulat alárendeltjeivel szemben. Névszerint ismerte minden katonáját, osztozott minden bajukban és bánatukban, testvérként viselte szívén sorsukat. Csoda-e, ha tüzbe-vízbe mentek volna érte a derék vitézek és a fiatal vezért, mint az édesapjukat, úgy szerették? Mikor a borodinói diadal a francia seregek előtt az utat Moszkva felé megnyitotta, Emil herceg az elsők között vonult lelkes csapata élén és szomorúsággal vegyes büszkeséggel gondolta el, hogy mennyi fiatal életbe, mennyi jó hesseni vérbe került a drágán kierőszakolt siker. És Moszkvát — a cár birodalmának gyöngyét — nem adták, hej, ingyen. Csak harmincöt napi véres ostrom után, amikor már maga a pompás Kreml is lángokban állt, vonulhattak be. Nem volt valami fényes diadalünnep, mert a győzteseket viszont az emberfölötti fáradalmak, erőfeszítések és a szokatlan éghajlat viszontagságai győzték le. Rettenetes volt az orosz tél 1812-ben. A hőmérő állandóan tizennyolc fokot mutatott a fagypont alatt. A rosszul élelmezett, kimerült sereg nem bírta. November 19-én kiadták a parancsot a visszavonulásra és hömpölygött az emberáradat lélektelenül, fékevesztetten, mint vesztett csata után, hogy mentse — ha még lehet — nyomorult életét. Studziankánál — a Dniéper jobbpartján — gyűltek össze, hogy átkeljenek a Berezina- folyón. Ebié generális vállalta, hogy rendezi és megfékezi a visszaözönlést, de az immár fegyelmet nem ismerő tömeggel minden törekvése hiábavalónak bizonyult. Hanyat-homlok, fejvesztetten tolongtak a hidakon. Egyik híd leszakadt az óriási súly alatt és huszonnégyezer ember lelte a folyamban halálát. Mikor Emil herceg a túlsó parton összeszedte a maga katonáit, kitűnt, hogy a pompás hesseni ezredből nem maradt több tíz legénynél, ezekből is kilopta a lelket a sok megpróbáltatás. Nincsen toll, amely lefesthetné a zűrzavar képét, amely a katasztrófa után a kétségbeesett, megriadt tömegben támadt. A legkülönbözőbb ezredek végkép összekeveredtek. Lovasság és gyalogkatonák, ágyúk és szekerek szinte szétválaszthatatlan tömkelegben egymást gátolták az előrehaladásban. Ha néha mégis összeverődött egy-egy kis csapat, az szabadulást keresve, találomra nekivágott valamely iránynak. Mindegy, akármerre, csak el innét a pusztulás és halál közeléből. A tíz hesseni katona nem tágított az ő vezére mellől. Rendbe sorakoztak mögötte és várták a parancsot. „Induljunk, fiaim, — mon
