Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-10-16 / 33-34. szám
Hegyen épített város 220. oldal. 1927. október 16. megbotránkozhassanak és gonosz tetteik bosz- szuállássá nemesedhessenek. Jöttünk, amikor a »megtért« megtévedt fiuk buzgón tologatták be és vetették ki a mi szemünkből a szálkát, amelyet az ő szemükbe akadt gerendáról hasitgattak le. Jöttünk, amikor atyánkfia gyámolitó kezünkkel visszaélt és végül igaztalanul eladott. Jöttünk, amikor versengő »barátaink , akiket jeladásunk életveszedelmeken átsegített, nagy serényen sirunk megásására siettek, hogy elevenen eltemethessenek. Jöttünk töméntelen bajainkban könnyben úszva megfáradtán, jöttünk utálattal, megvetéssel, megtorlási vággyal, aljas indulatokkal megterhel ten önmagunk elől is menekülve, hogy »bölcsekké tétessünk a Szentiélekben« és megnyugodjunk. Mester, aki két emberöltős munkásságod ünnepén az örök nyugalom honába térsz, búcsúzik Tőled, de szellemedet hűen őrzi az ezernyi ezer Ismeretlen Tan it vány. Vizió. — Masznyik Endrének. — Irta: Marencsin Zoltán. E sorokat Masznyik Endrénk halála előtt egy héttel, amikor élete teljes virulásban volt, hozta a posta. — Marencsin kezét csodálatos prófétai ihlet vezette. S Dávid csak ült. Öreg arcán nehézzé vált a könny, a hárfa kezéből kiesett s a dallam, mely eladdig tűz volt a pusztában, és Júdeábán oly gyakran fellobogott, most mintha hamuvá porlott volna. Istenem, az idő hogy eljárt! Hetven éve, hogy él, s most menni kell. Ö, a nagy, ki Isten teremtő fénye volt, lám ő most lefutotta a pályát s mint elfáradt napsugár, az éjbe visz- szatér. Amig élt, két kőtáblája volt az Istennek. Es űzte maga előtt a sötétség óriássá vált ár- . nyait, Góliátot leverte és Saul sötét arcát ó hányszor dalolta ékesre! S a bálványozó ellenség — az menekült előle és Izráel olyanná vált, akár a tenger! S e pillanatban úgy tetszik neki, hogy rengeteget élt. Élete emberőltőnyi volt csupán, igaz, de az egész nemzetet élte. Istenből úgy repült ki, mint a galamb Noé bárkájából is elkezdte a teremtést a puszta és kietien főidőn S minden vágya a Láda volt és Jeruzsálem nagysága, ahova lakni jött az Isten. Es habár a vágya nem teljesült: a templom, melynek aranya csupa láng volt, nem készült el, de a hetven év már maga is templom! S van-e szebb dolog a világon, mint amikor a zsoltár a templomban elhal? S valami víziója támad, élete messze lőtt nyila ott a végeknél ismét a napba olvad s ott látja óriás körpálya közepén Istenét, ki amott a lejtőn szemsugarával ismét a kezdetre talál. S ő a vén, a zsolozsmás ember, valami kis fiút lát ép ott, ahol végét éri a pálya s ez ő a pásztor; a primitiv költészet dalnoka, aki ép most indul a csatába. Szivében bizalom és az Ige úgy csordul ki a száján, mint sejtből a méz. S a halál? Kacag e szón! Mi ez, hon- nét e gondolat? Isten nem adta, annyi szent; e szó ember szájából eredt. Kételyt nem ismer, nagyságot nem araszol, vértet, paizsot nem csatol. S ha volna nehézség, annál nagyobb erő, nem érzi. De valami dagasztja lelkét, keblét feszíti, hogy most, jaj, most ez isteni percben még a föld is csak villogó kövecske. Ezt látja Dávid. Bár hárfáján csak egyetlen hur rezeg már s az is csak ug3g mint a vén fán az őszi levél. És szeme imbolygó homályán kavargó köd táncol s viszi őt is a rejtelembe le, ahonnan minden élet kiindult, ahol a tűz és viz rokon, s a hold a nappal ölelkezik; az éjnek neve nincs: a világosság születik. S valami igen ősi s örökké zsongó ének úgy szürönkőzik a puszta homályból, mint a messziről jövő harangszó. S e teremtésben, mely soha a semmiből nem lesz, hanem a vénből az uj s a halálból az élet, az éjből a reggel s a télből a tavasz, e kaotikus zúgásban, tücsök-táltosok mindennél szebb monotón dalában angyalok kelnek útra villogó kék ruhában és a hömpölygő vizeken úgy szállnak át, mint álom a temetőn. S a végtelen panorámán, a »Tohuvabo- hun«, a Szentsaellem suhanva átrepül s kettős villámaival megpendíti a legnagyobb hegyeknek csúcsát, ahonnan aztán a kigyuló oltár millió mérföldet bevilágít. S e látomásban Dávid úgy érzi, hogy viszi az ür s a hárfája is röpül vele — az égbe. S a megmaradt egyetlen hurra száz fehér virág szirma száll, száz fehér madár szárny- rebbenése. Chmelov, 1927. október.
