Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.
VI. Fejezet
— 59 — feltüntetni." — Karének. — Alapige: Rom. 12 4_ 1 3. „A gyakorlati életnek szánt magvas, velős intéseknek egész sorozata. A mozgalmas, hullámzó életre való tekintet nyer kifejezést azon atyai szóban, mellyel a hivei üdvét féltő nagy apostol a római gyülekezethez fordul. Találó alkalmazást nyer e szó egyházunkra is, kiválóan arra a viszonyra, melyben a gyámintézet egyházunk küléletéhez áll. — A gyámintézet a hazai evangélmi egyházpolitika szolgálatában fontos missiót teljesít. Hisz felhívja figyelmünket: 1. a tanulságos múltra, hogy hibáin okuljunk ; 2. a válságos jelenre, hogy veszélyeivel számoljunk ; 3. a biztató jövőre, hogy megvalósításáért áldozzunk". 1. „Miképen egy testben sok tagjaink vagynaK, minden tagoknak pedig nem egy cselekedetök vagyon : azonképen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig mindnyájan egymásnak tagjai vagyunk" (4—5. r.) Sok a tag, egy a test; különféle az ajándék — egy a lélek! egyik kedvenc eszméje ez azon éleselméjü, lánglelkű apostoli levélírónak, ki a sziv titkait, az evangéliomnak mindeneket megszentelő erejét, korának sajátságait, gyöngéit, veszélyeit minden kartársainál jobban, alaposabban ismeri. Egység — különféleség ! — mintha "csak a mi közéletünk üterére tenné ujjait a nagy lelki orvos ; mintha a késő unokák ezerféle bajainak, jajjainak titkos kútforrását, korunk fiainak köznyavalyáját állapítaná meg. Mint egymást feltételező, egymást kiegészítő akkordokat, harmóniába, összhangba olvasztani azon ellentétes hatalmakat, melyek az egység és különféleség, a törvény és függetlenség, a közrend és egyéni szabadság követelményeiben állanak előttünk, — ez azon nagy feladat, melynek megoldásán korunk legjelesebbjei mindeddig hiába fáradtak. Hol az egység kizárja a különféleséget, — ott lehet rend, de nincs szabadság. — Hol a különféleség magasabb egységbe nem olvad, ott lehet szabadság, de nincsen rend. — Oh, akinek sikerül majd kiegyenlíteni ez élet ellentéteit, megoldani ez életbevágó kérdést, — az lesz századunknak legnagyobb jóltevője. — A megoldás szüksége hangos kifejezést nyer az egyházi téren is. Ott a hatalmas testvéregyház! egységében rejlik azon bámulatos erő, melyért a világ leghatalmasabb fejedelmei is keresik barátságát. Róma a katholikus világ központja, az a nap, melyben az egyházi hatalomnak összes fénysugarai összpontosulnak. E napból néhány sugár szét is árad, lefelé is terjed, de mennél lejebb, mennél távolabb esik a központtól, annál halaványabb, annál gyöngébb. Az evangélmi egyház ezzel ellentétben és az apostoli kor felfogásának megfelelőleg, az egyházi hatalom súlypontját a gyülekezetbe helyezte vissza. Az ekklézsia az egyházi hatalomnak nemcsak tárgya, de alapja is. Hasonlít a medencéhez, mely nem birva kiapadhatlan forrásból nyert víztömegével, felfelé lövel hatalmas vizsugarakat, de mentül magasabbra emelkednek ezek, annál jobban ritkulnak, vékonyulnak, — sa magasból is egytől-egyig visszaesnek ismét e sugarak oda, honnét kiindultak, a gyülekezet kebelébe. A középkor a láthatatlan egyház eszményét a látható világban valósítván meg, egységes szervezetének vaskarjaival átkarolta az egész földet. Az evangélmi egyház — különösen hazánkban — a Krisztusban
