Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.

XXI. Fejezet

— 180 — rövidlátó és nagyon alantjáró gondolkodás. A vallásosság felemelő ereje nem áll meg a legragyogóbb paloták fényes kapujánál sem. Pál apostol mondja az efezusbelieknek : Dolgoznunk kell, hogy a gyöngéket támogathassuk, és emlékezzünk meg Jézus tanításairól, ki azt hirdette : nagyobb boldogság adni, mint elfogadni. A vallásosság lényegét a legegyszerűbb tudatlan lélek ösztönszerű sejtelme, és a bölcseleti gondolkozás legmagasabb szárnyalása ugyanegy érzésben találja fel : a felebaráti szeretetben. És ki gyakorolhatja ezt inkább ? Az, akinek az élet nehéz küzdelmei közt kell gondoskodni magáról és nélkülöző családjáról, kit a balsors üldöz, szenvedés gyötör? Avagy nem-e sokkal inkább az, kit a gondviselés jótékony keze megkímélt a legmagasabb terhektől, ki a szerencse mosolygó csillagzatában élvezheti az élet örömeit ? Adjon Isten ezer annyit — mondja az alamizsnát vevő az alamizsnát adónak. És ez a szegény, egyszerű ember az ő tudatlanságában a legnagyobb bölcsességet fejezi ki. Nem mintha az a darab fém térülne vissza ezerszeresen. Nem ! De van, mi becsesebb a legdrágább ércnél : az a tudat, hogy másoknak használtunk. A legridegebb önző sem fog örömeiben saját személye jóvoltára szorítkozni. Legalább a legközelebbi családi kör, szüleinek és testvéreinek, feleségének és gyermekeinek boldogsága lehetetlen, hogy ne hozzák örömteljes rezgésbe szivét. S akinek lelke csak kissé nemesebb, családja örömében nagyobb boldogságot fog találni, mint saját személye legnagyobb sikereiben. A család határán túl másoknak is használni, ezt az erőt és áldást adó bűvkört minél szélesebbre kiterjeszteni ; a mások örömében új örömöket találni : ez a szerencsésebb anyagi helyzetben levők legbecsesebb osztályrésze és ezért mondtam, hogy a vallásosság áldása nem szorítkozik a szegényekre. Ezt érezték azok, kik közel egy félszázada a gyámintézetet, egyházunk ezen drága kincsét, megteremtették. A gyámintézet fennállása óta közel másfélmillió koronát gyűjtött, és közel egy millió koronát ki is osztott. A kezdet szerény volt, a buzgóság azonban nem gyöngült, hanem évről-évre erősbödött. A szalmatüz átka, mely annyiszor látogat meg bennünket, itt nem nehezedett ránk. Az egyházak gyűjtése, a központtól eltekintve, az első évben (1861) alig haladta meg a 13.000 koronát, 24 év múlva (1884) elérte a 20.000-et, és az utolsó évben (1906) megközelítette a 40.000-et, amihez a megerősödött központi alapokból majdnem ugyanannyi járult, úgy hogy a két forrás együttvéve tetemesen meghaladja a 70.000 koronát. Ennek megfelelően a fejenkénti átlag, mely az első évben iy

2 fillér körül mozgott, ma már tetemesen fölözi i annak kétszeresét is. A haladás kétségtelen. Bizonyítékául annak, hogy a gyámintézet évről-évre mélyebbre bocsátja gyökereit hitsorsosaink szivébe, ami akkor, midőn az áldozatkészséget mindig többen és többen veszik igénybe, mindenesetre örvendetes és elismerésre méltó eredmény. Hála és áldás érette mindazon nemes sziveknek, kik ebben közreműködtek. Mindez azonban nem akadályozhat meg bennünket annak a kérdésnek felvetésében, hogy az eredmény olyan-e, mellyel minden tekintetben megelégedhetünk ? És erre határozottan azt kell felelnünk, hogy nem. Ma husz esztendeje, midőn boldogult