Argay György: Minden lehetséges a hívőnek : Egy evangélikus templom története. A temesvári evangélikus templom története. Temesvár 1939.

hanem mert rajtuk mutatta meg az Isten kézzelfogható módon az örök igazságot, hogy „minden lehetséges a hivőnek". Kerek száz esztendő telt el azóta. Hosszú idő. Akik egykor e szent fal akat emelték és imádkoztak köztük, rég porrá váltak. Az Isten azonban, aki bennük munkálkodott, él ma is. Ezért él az elődök szelleme a késő utódokban is. Mi szeretünk minden ékességet a múltra rakni és szeretjük sötétnek festeni a jelent. Szeretjük az apákat dicsérni a fiak és az unokák rovására. Ez igazságtalanság lenne a mi nemzedékünkkel szemben. Vájjon megrövidülhet e az Ür karja? Vájjon emberek akarásán, vagy nemakarásán fordul meg minden és nem az Isten erején, aki munkálja úgy az akarást, mint pedig a véghezvivést jó kedvéből ? Vájjon Isten csak a múltban tudott engedelmes eszközöket találni kegyelmes tervei számára és ma nem tud ? Isten munkái nincsenek kötve sem időkhöz, sem emberekhez ! Isten ma is korlátlan úr és tud a kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak. Isten dicsősége az és nem a mi érdemünk, hogy a századik évforduló itt egy olyan nemzedéket talált, amely sokban emlékeztet a templomépitő ősök lelki arcára. Mindenekelö t teljesen tudatában van annak a nagy felelőségnek, amelyet a rászállott szent örökséggel szemben hordoz. Ez a nemzedék is magán viseli az evangélikus emker jellemző lelki vonásait: szereti hitét és kész áldozni érette. Az evangélikus embernek ez az öntudatos egyházszeretete kényszeritett arra, hogy ne engedjük nyomtalanul eltűnni egyházunk életében ezt a fontos és ritka évfordulót, hanem örökitsük meg. Ezt parancsolja az Isten iránti hála és az ősök iránti kegyelet. Nem zengzetes igékre és szép szólamokra gondoltunk, hanem egy önmagáért beszélő és önmagát megörökitő tettre. így született meg az 1937 november 21.-én tartott presbyteri gyűlésén Dr. Wachsmann Alvin felügyelő inditványára az az egyhangú határozat, hogy a századik évforduló emlékére rendbehozatjuk a templomunkat. A mostani nemzedék számra talán népesebb, mint volt a száz év előtti, de vállaira sokkal nagyobb teher és több felelőség nehezedik, mint annak. Azért emberi szemmel nézve ez a vállalkozás is olyan merész volt, mint annak idején a templomépítés. Világos volt az is, hogy ebben a munkában csak hiveink áldozatkészségére és egyházszeretetére számithatunk. Hozzá az előjelek vészterhes időket jósoltak. Mindezt mérlegre tettük, amikor a határozatot kimondottuk. Jókor fogtunk a dologhoz, hogy azt gyenge erőnk mellett is idejében elvégezhessük. Nem akartuk egyszerre túlságosan megterhelni az amúgy is súlyos terhek alatt roskadozó gyülekezetet, azért két évre osztottuk be a munkát és ehhez mértem két évre az áldozathozatalt is. Mert hiszen az anyagi feltételeket most is a hivek áldozatkészsége kellett előteremtse. A presbytérium felhivást bocsátott ki a gyülekezethez és adakozásra szólította fel a híveket. Akadtak lelkes presbyterek is, akik a gyűjtés terhes és nem épen népszerű munkáját önként magukra vállalták. A kibocsátott felhívásnak csodálatos hatása volt a gyülekezetben. Néhány hét leforgása alatt a hivek túljegyezték azt az összeget, amit előirányoztunk. A további jegyzések pedig épen a ketszeresét eredményezték annak, mint amit remélni mertünk. A gyülekezet megértette, 5