Materny Imre: Emlékezzünk! A nagyváradi ág. hitv. evang. anyaegyház száz éves fennállásának örömünnepe 1912. Nagyvárad [1913].

Istentisztelet

lett volna!? S miért épül meg e ház is példás protestáns áldozatkészséggel s teszik le a jóltevők egyházfentartó adományaikat? Miért mindez? Hivalkodás okából-é, hogy a késő utódok is emlegessék hálálkodások között neveiket? Ebből az alacsony indokból-é ? Óh, távol legyen ilyennek föltevése. Nem mellékcélok, vagy kicsinyes hiú vágyak vezették e hittestvéreket s vezettek bennünket a közelmúltban e cselekvésekre : hanem az a tudat, az az érzés, mely az ember szívében öntudatlanul is meg van, mely csak alkalomra vár, hogy megnyilatkozhasson, tettekben megnyilvánuljon ; az a velünk született vágy, mely e múlandó földi határokon felül emel, maradandó, eszményi után tör, életet követel még a halál völgyében is, mely érzésre alapigénk így mutat rá: „hogy Istenbe vessék reménységüket!" igen, az Istenbe vetett hit, az Istenbe vetett bizodalom az! Az egész emberiség történetében, az ember minden földi küzdelméből ki-ki csillan hol itt, hol ott, majd ennél, majd amannál ez a tudat, ez az érzés: egy áldozati oltár fölemelésében, egy zsoltár megírásában, egy keresztyén hymnus énekében, egy imaszó kiejtésében, hatalmas templomok, kisded kápolnák megépítésében, vagy egy-egy titkos, ki sem mondott vágy megérzésében. Nem, nem hivalkodás, nem kicsinyes hiú kérkedés volt azért az, midőn elődeink küzdenek, fáradnak ez egyház megalkotásán, áldoznak megerősitésére, hogy igazán erős vár legyen az, — hanem Istenbe vetett hitük, reményük, bizodalmuk önkénytelen megnyilatkozása. És mivel ezt így érzem, így tudom, száz éves multunkban ezt látom; mivel ez az érzés igazán méltó e pillanathoz s az elközelgett újabb századév előttünk álló ösvényéhez: választottam a zsoltároskirály, az Istenbe vetett bizalom e legelső énekesének mai igéit, mely rámutatva a mult eseményeire, az atyáktól hallott dolgokra kérve kér, hogy az Úrba vessük a jövőben is minden mi reménységünket, mert ez az