Vértesi Zoltán: Magyarbóly ev. egyházközség és filiái története. Pécs 1940.
X. A mohácsi evangélikus missziói egyház rövid története
174 zük, azt a rettentő összeomlást, mely 400 év előtt zudult nemzetünkre, mely alatt az hosszú, 150 évig roskadozott. Nem célom az, hogy jelen alkalommal kutassam és felfedjem a mohácsi vész okait: büszke főuraink pártharca, belső erkölcsi romlottság, az Ür megpróbáltatása, avagy büntetése volt-e annak oka, azonban egyes elfogult történetírók ama beállítása ellen, amely szerint a mohácsi vészt az ú. n. ,,új hit", vagyis a reformáció, a protestantizmus okozta, vagy elősegítette volna, ez ellen a legnagyobb ünnepélyességgel tiltakozom, mert hiszen, ha voltak is ez időben már egyesek, akik a reformációval rokonszenveztek, az evangéliomi vallásnak akkor még hazánkban semmi szervezete nem volt. Azt azonban tudjuk, hogy a lutheri reformációval rokonszenvezők együtt küzdöttek és véreztek a mohácsi csatában, a kath. magyar testvérekkel, s az is történeti tény, hogy a reformációhoz szító siklósi vár urának, Perényinek neje, Kanizsai Dorottya — elesett fiának holttetemét kutatva — szolgáival maga temettette el a mohácsi vészben elvérző magyar katonák holttetemeit. Az is történeti igazság, hogy amidőn Luther a Wittenbergában tanuló magyar ifjaktól a tragikus mohácsi vészről értesült, II. Lajos özvegyéhez, Mária magyar királynéhoz, vigasztaló levelet és négy zsoltármagyarázatot intézett. Azt is tudjuk, hogy amidőn a mohácsi vész után, letiport népünk maradványa, pásztor és vezető nélkül, már-már kétségbe esett, mint Isten küldöttei jöttek a reformátorok, kik az evangéliom, a Krisztus igéje által, új hitet, reményt és munkakedvet öntöttek a csüggedő magyar lelkekbe. Sok és nehéz küzdelmeken — harcolva kül- és belellenség ellen vagyont, vért ontva, politikai, vallás és lelkiismereti szabadságért — kellett magyar nemzetünknek átvergődnie, míg végre egymást megértve és megbecsülve, a belső testvéri egységben összeforradva, boldog örömmel érte meg 1686-ot, Budavár bevételét, a törökök kiűzetését, 1848-at, a szabadság napját, 1867-et, a kiegyezést s utána a nemzeti alkotások, gazdasági és kulturális fejlődés és felvirágoztatás idejét. Ámde újabb megpróbáltatás nehezedett nemzetünkre. Jött a világháború (1914—1918), melybe akaratunkon kívül belesodródtunk, — hisz tudjuk, hogy egyedül akkori miniszterelnökünk, a ref. vallású Gróf Tisza István ellenezte azt, — jött a gyászos Trianoni békeparancs (1921), melynek folytán országunk % ré-