Hittrich Ödön: A Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnázium első száz esztendejének története. Budapest 1923.

XI. FEJEZET. MELLÉKLETEK

253' Ráth Arnold egész életében megalkuvást nem ismerő híve volt a kötelességnek. Önmagával szemben is magas mértéket alkalmazott s ennek teljes lelkével igyekezett megfelelni. Amellett, hogy az iskolában páratlan kötelességérzettel dolgozott, folytonosan tanult s mint egyúttal lelkes tornász, testben és lélekben harmonikusan fejlesztette énjét. Mint a tudományos és társadalmi egyesületek oszlopos embere — mondhatjuk — nemcsak önmagát és tanítványait nevelte, de igen értékes nemzetnevelő munkásságot fejtett ki. A kötelesség szigorú mértékét alkalmazta az iskolában is. Ezt elvből tette: úgy gondolkodott, hogy az élet nem játék, hanem a legkomolyabb valóság — s ma van-e valaki, aki neki igazat ne adna? — tehát nem lehet játék az iskola sem, ha az életnek akar nevelni. Ebben hazaszeretete is vezette. Tüzes lelkű magyar ember volt s az volt az elve, hogy a hazának kötelességtudó egész emberekre van szüksége. Már pedig a mi léhaságra hajló' társadalmunknak újjáalkotását az iskolában kell előkészítenünk. De tanítványai iránt való nagy szeretete is vezette ebben. A gyermek érdekében cselekszik, — úgy vélte — ha kötelességteljesítésre szorítja. Hisz ezzel élete boldogságát alapozza meg, mint az orvos, aki keserű orvosságot ád betegének, de ezzel meggyógyítja. Tanítványai iránt való szeretetének sokszor láttuk jelét. így akkor is, mikor testben, lélekben oly szépen fejlődő kedves Géza fia halálával ojyan nagy csapás érte. Más ember talán önzöen elzárkózott volna bánatában. Ó ahelyett kedves halottja tanulótársai részére tett anyagi erejéhez képest igen tekintélyes ösztöndíj-alapítványt. Mint igazi nemes lélek másoknak örömöt szerezve, kívánt vigasztalódni. Tanítványai iránt való mélységes vonzódását láttuk az érettségit tett ifjak szokásos tízéves találkozóin. Mennyire felengedtek arca szigorú vonásai, mily jóságos mosolyra derült, mikor az ifjak boldogan emlegették előtte kezdő pályájuk sikereit. Mintha csak azt gondolta volna magában : boldogságtok alapjának lerakásában nekem is részem van, mert megtanítottalak benneteket dolgozni. Kötelesség, szeretet. E két ikercsillag már élete kezdetén felragyogott az egén. 1849. április 27-én született. Ha Mátyás király korabeli babonás magyar ember volnék, symbolikus jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy a szabadságharc legdicsőbb hónapjának ama „szent tavasz"-nak a szülöttje s innen következtetnék életére, törhetetlen nemzeti és demokrata gondolkodására. De így logikus kapcsolatot keresek s találok abban, hogy gyermekkora a Bach-korszakra esik, mikor szülőföldjének osztrák és cseh elnyomói alapos munkát végeztek . . . Kalapácsütéseikkel kemény magyarrá kovácsolták a hűséges szepesi és dobsinai német sziveket. Szülőföldje, Dobsina, habár közigazgatásilag Gömörmegyéhez tartozik: a maga egész életéyel kiegészítő része a Szepességnek, melynek lakossága kebelében nem egyenként, hanem ezrenként vannak olyanok, akik, akárhová helyezi őket a sors — egész emberek a maguk hivatásában. Nemes ércanyagot vitt a lelkében szülő bányavárosából, mikor Eperjesre, az ősi kollégiumba jutott diáknak. Ott ugyancsak jó iskolába került. A hatvanas évek elején az úgynevezett kis absolutismus idején, elevenen élt ott a közelmúlt emléke. Christinan-Kerényi Frigyesé, aki lelkes magyar költő lett, habár bölcsője fölött nem magyar dajka dalolt. A vörössapkás honvédeké, akiknek jórésze német nevű eperjesi és késmárki diák volt. Kiváló, kemény, de melegkezü tanárok tanítottak itt. A filozófus Vandrák András, a „scientia amabilis", a botanika örökifjú tanára Hazslinszky Frigyes, a márványkeménységü jellem Flórián Jakab, a lelkes historikus Herfurth József és ifjabb, de méltó társuk, Ludmann Ottó, aki itt van köztünk, hogy a hálás tanítványok és szerető kartársak mellett az egykori kedves tanár is letegye az elismerés virágszálát e koporsóra. Eperjesen gyúladt tel léikében az isteni láng, mely azután világított s melegített egy életen át, egyházunknak s nemzeti kultúránknak javára. Es most tegyük be áhítatos kegyelettel a Ráth Arnold élete templomának ajtaját, elmondva: „procul este profani" s búcsuzzunk el tőle: Ráth Arnold, te tisztalelkű magyar ember, te erős protestáns ember, te buzgó tanár, jó barát, kedves kartárs, áldjon meg haló poraidban is a magyarok Istene!