Gondolat, 1891-1892 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1892-07-01 / 11-12. szám
Az ember, a „praestabilita harmónia“ alapján, már természeténél fogva, a boldogság felé törekvésre van determinálva. Ezen boldogság lényegileg szellemi tökélyben áll. A boldogság nem más, mint folytonos öröm. Földi létünkben ennek csak reményét élvezhetjük. A jóknak és gonoszoknak tetteit — a mennyiben a földön félre- ismertettek — a túlnaní létben jutalmazza illetőleg bünteti az igazságos substantia. Leibniz tanát Wolff foglalta tudományos rendszerbe; vele azonban, mivel nagyrészt csak ismétli a Leibniz nézeteit, bővebben nem foglalkozunk. Wolff számos követői közűi Gottschedet említhetjük fel. „A földön több becsületes ember van — mondja — mint gazember; több lakóház, mint fegyház; több egészséges ember, mint beteg; több jómódú, mint koldus.“ Nincs tehát okunk panaszkodni a világ fölött. Ennek ellenkezőjét vallja Fichte, Kant tanítványa, s „Anweisung zum ewigen Leben“ czímü müvében világosan kimondja, hogy az ethikai czél: az „önmegsemmisítés,“ — még pedig a naturális Pessimismus értelmében, az ind felfogáshoz hasonlóan. Ismét az Optimismus felé hajlik Schelling, s még inkább Hegel. Elismerik ugyan, hogy a valóság nem egészen ment a tökéletlenségtől; de ez csak időszerű. A tökéletesség végül teljes diadalt fog aratni. Most rátérünk a pessimismus első bölcsészeti kifejtőjére, Schopenhauerre. Eltekintve philosophiai rendszerétől, csak arra fogunk szorítkozni, a mi bennünket közelebbről érdekel. — Emberi gyarlóság — mondja — hogy némely hibánkhoz vagy tévedésünkhöz egész életünkön át makacsul ragaszkodunk s mintegy félve óvakodunk attól, hogy ezt belássuk és elhagyjuk. Ilyen hibánk az élni- akarás is. Az akarat — mely folyvást működik bennünk — mint kivánkozás, mindig bizonyos hiánynak és szükségnek a jele. Nagy tévedés tehát élni akarni, mikor úgyis minden pillanatban elégedetlenek vagyunk. Vagy törekszünk valamire vagy nem. A törekvés, a meglévő állapot türhetetlenségéből származik; lényegében véve szenvedés, Ha pedig pihenőt tart a törekvés, akkor beáll az unalom. Az élet ekként, a szükségérzet és az unalom váltakozásai között folyik le. A világ nem, hogy legjobb volna, de a képzelhető leg- roszabb. Az embert borzalom járná át, ha látná azt a sok rettenetes kínt és fájdalmat, melyeknek állandóan ki van téve; s még a leg- megrögzöttebb optimista is, ha szemügyre veszi a kórházakat, sebészeti kíntermeket, tömlöczöket, csatatereket, vesztőhelyeket s a nyo
