Gondolat, 1890-1891 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1890-10-01 / 3. szám
41 megfelel s meg fog felelni mindörökké. De arról is meg lehetünk győződve, hogy még a legtisztább, legfenségesebb, legbevégzettebb is, melyet az ég kegyelméből bírunk, idővel az emberek között veszíteni fog tisztaságából, nem tudjuk úgy megőrizni, hogy az idők folyamán leheletünktől mintegy el ne homályosodnék s kezünktől be ne mocs- koltatnék. Krisztus tanának két oldala volt: az egyik spekulativ, a másik gyakorlati; az megalapította a theologiát, emez a kér. morált. Mindkét tekintetben igen egyszerű s fölötte tartalmas; nemcsak, hogy nem jön ellenkezésbe az észszel, sőt a legmélyebb nyilatkozata annak. A gyakorlatban tagadhatatlan, minden tannak szüksége van oly testületre, mely feladatává teszi a tan fenntartását, fejlesztését és terjesztését. így keletkezett a keresztyénségben is, valamint minden más vallásban — a papság, mely azonban itt később papi uralommá lett római központjával s a mely korán hozzáfogott ahhoz, hogy azon tekintélyt és hatalmat, melyet az Írás szavaiból, az Isten igéjéből merített, kifelé is érvényesítse, a másképen gondolkodókat üldözze, kiirtsa s régi római szokás szerint ne esak szellemi, hanem világi uralmat is alapítson. Ez által azonban Krisztus tana veszélybe jutott, azon veszélybe, hogy lényeges pontjai megváltoztattak. Mialatt ugyanis Krisztus legfőbb tana: „Szeresd Istent mindenek felett s felebarátodat úgy, mint tenmagadat“ háttérbe szorult, addig a tanok spekulativ része jutott mindinkább előtérbe, a keresztyénség lényege mindinkább dogmák formájába lön öltöztetve, melyeknek őre hova tovább, annál kizárólagosabban a papság s nem sokára az lett az igazi keresztyén, a ki a dogmákat minél jobban megőrizte, bármennyire elhanyagolta is e mellett az Isten és felebarát iránti szeretetet. A papi uralom nem késett magát az egyházzal azonosítani, hogy ebből új hatalmat meríthessen, következett aztán saját tekintélyének az apostoli tekintélylyel való egyenlőnek tartása s végre saját lényegének azonosítása a szt. Lélekkel. De ily szédítő magasság veszedelmes lön magára a kath. egyházra is. Valamint azon földi hatalom, mely semmi ellenállásra nem talál többé, önmagától megbénul s lassanként a lejtőre lép, úgy történt a kath. egyházzal is. Az apostoli szellemtől való eltérés után a hittanban is mindinkáb eltért a szt. írástól. S midőn ennyire jut, egymás után emelik fel intő kezöket, mint szellemek s harsány hangon dörgik a hyerarchia fülébe: elég immár a gonoszságból, térjetek meg! De a fülek süketek, vagy legalább is nem akarják hallani az intő szózatot. Süketségében, vakságában nem veszi észre a katholicis4
