Gondolat, 1890-1891 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1890-09-01 / 1-2. szám

13

Hogy valaki főpap lehessen, szükséges, hogy a tisztének végzésére képesítő kellékeknek megfeleljen. E kellékek a hivatal természetéből nyilván valók. A főpapi hivatalnak két oldala van: érintkezni az emberekkel a hit érdekében s az Istennel az emberek üdve érdekében. Az előbbiből foly, hogy neki embernek kell lennie, ki képes legyen embertársait megérteni, az utóbbiból pedig, hogy ne önkényt bitorolja e tisztet, hanem Isten által legyen arra elhiva, képesítve. E kellékek Krisztusban teljes mértékben meg vannak.

1. A képesség. (IV. 14—V. 3.)

Mert minden főpap az emberek közül választatik és emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban.u Ha emberek közül való akkor természetszerűleg emberré kellett születnie, ha az emberekért, akkor szükséges, hogy részvéttel viseltessék az emberek minden búja-baja iránt, hogy ne csak értük, hanem velük is dobbanjon a szíve. S valóban a Krisztus testvérünkké lett, hogy hirdesse az Úr nevét az ő atyjafiainak (II. 12). Tiszte „hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen Isten eleibe a bűnökért.“ E tisztét a Krisztus is teljesítette, de azzal majd csak később foglalkozik részletesen, most az előbbi pontnál az embertársain való könyörülni tudásnál marad s visszautalva a II. fejezetben mondottakra, a főpap gyarló, megkísérthető és megkísértett voltát hangsúlyozza (II. 18. IV. 16). A főpapnak azonban nemcsak embertársaiért, hanem önmagáért is áldoznia kell. Ezt teszi az ember főpap, de a mi főpapunk, ki mint „Isten,“ mint az atya anaiyua-ja, és x«paxi/,£-je bűnökkel nincs megverve (IV..16), mint ilyen magáért nem is áldoz, hanem csak embertársaiért. De mégis, hogy az üdvöt az emberekkel közölhesse, nemcsak pusztán emberi alakot vett fel, hanem felvette azok természetét is, isteni fenségéből leszállt az angyalok alá az emberek közé s gyarlóságukat — a bűnt kivéve — megosztotta velük. E gyarlósággal velejárt a múlandóság is ; ő is meghalt, de szenvedése és halála Istennek az emberekkel szemben tanúsított üdvszerző kegyelmének ténye (II. 9.) S épen Jézusnak szenvedése és halála volt az, mi sokakat megingatott, mi „a zsidóknak botrány, a pogányoknak bolondság volt“ s talán leginkább épen ez volt oka annak, hogy még a keresztyén- ség kebelében is Krisztushoz való hűségűkben sokan megtántorodtak. Jól érzi e kényes dolgot a szerző s épen azért már előbb (II. 10.) bizonyítgatni igyekszik azt, hogy e halál és szenvedés teljesen megfelelő volt az Istennek, mert csak ez által vezethetett be másokat is az ő dicsőségébe s a szenvedés által szentelte fel fiát az üdvösség fejedelmévé, midőn megszentelő halálával minden embert szellemi