Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)
1888-06-01 / 17-18. szám
211 cselekvés terét átengedni, mint küzdeni, meggyöngíti az akaratot és szüli az erkölcsi bűnösség első* fokát, a melyet, minthogy benne a szabad akarat még csak passiv, megadó szerepet visz, s minthogy az egyéniség nyugalmának, kéjének biztosítására irányúi, passiv önzésnek nevezhetünk. — Ez állapot tartóssága annyira megrontja egyrészt az ismeretet, a mennyiben hazug módon elhiteti magával, hogy a mit voltaképen mint rosszat ismert meg. az jó; másrészt az akaratot, a mennyiben ez az ismeret által hazug módon elsajátított rosszat, mely ellen eddig csak elnézéssel viseltetett, magáévá teszi, s mint saját javára szolgálót megvalósítani törekszik, s megalakul az erkölcsi bűn legelterjedtebb foka: az activ önzés, mint hazugságon alapuló, saját lényegünk és Istenünk megtagadásával járó bűn. A lényeg mindkét fokon ugyanaz, csak fokozati különbség van. A különbség az. hogy míg a passiv önzésben a világ, a természeti javak és a rajtuk csüggő érzéki test az úr, a szellem pedig csak gyönge szolga, a világ, a test gyönyöre a czél, az akarat pedig eszköz, addig az activ önzésben már az egyéniség -az úr. a test, a világ a szolga, az én a czél és központ, minden egyéb pedig csak e pont körűi forgó eszköz. Mindaketto megtagadja saját lényegét, életelvét, kiveti a központból Istent, s tesz helyébe más központot. — Az erkölcsi bűn tehát mindkét esetben szeretetlenség Isten iránt, megtagadása Istennek, hazugság és hiúság, csakhogy míg ott a gyengeség, itt már a rósz akarat a rúgó. Amaz a süllyedés legmélyebb fokán, midőn semmivel a mi jó, szép és nemes nem törődve, átadja magát az ember a világörömeinek, világistenítés; emez a szellemi gőg legmagasabb fokán, midőn az ember teljesen megtagadva elvét, a rósz elvének jelszavával rendszeres harezot folytat minden ellen a mi jó, szép és nemes, sőt Isten ellen is, önisten ités. Ez utóbbi a bűn képzelhető legnagyobb foka, melyet úgy a sz. irás, mint az egyházi tan is feltétlenül kárhozatra vezetőnek tart és a sz. lélek elleni bűnnek nevez. Összefoglalva immár az ethikai állásponton végzett vizsgálatot és megegyeztetve azt a bűn tartalmi meghatározásával, az eredmény a következő : A bűn erkölcsi szempontból az isteni kijelentett iid vak aratnak az ember részéről tudatos és szabad akarattal történő áthágása, mint ilyen szeretetlenség, ellenkezés Isten iránt, Istennek tagadása és megjelenésében kisebb fokán világistenítés (gyengeségből), magasabb fokon önistenités (rosszakaratból). Alapja hazugság, tartalma semmi, hiábavalóság, jutalma büntetés, elkerülésének és be nem számíttatásának egyedüli lehetősége az isteni kegyelem folyton 2a*
