Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)
1888-01-01 / 13. szám
hogy egyenesen üljön az asztalnál, többi testvéreivel ne czivakodjék, csintalan ne legyen ; nagymamájának szemüvegét el ne dugja, a cselédeket ne verje sat. sat.*) Az anya pedig kívánja, bogy csak szigorúan ne bánjunk a gyermekkel, könnyedén, játszva tanuljon mindent — hisz szegény úgy is oly félénk és gyenge! Boldogtalan nevelő! A mellett segítsen a háziúrnak a levelezésben, mezei munkánál; legyen ganimed, ha vendégek jönnek és kisérje haza a pap 60 éves kisasszonyát, ha látogatóba jön.**) De a nevelő soha ne merjen panaszkodni, sőt rendesen mosolyogjon, csináljon még a rakonczátlan gyermekeknek ajándékot és legyen mindenttudó; soha egy kérdést felelet t. i. tudományos felelet nélkül ne hagyjon, magyarázzon folyton sétaközben is. A mellett legyen a férfiasság és erkölcsiség mintaképe! Oh ez sok követelmény és a nevelő vagy rá se hederít mindenre, vagy teljesít annyit, mennyit ereje megenged — de ember és világismerettel bírnia kell, mint senkinek! A házbeliek jó akaratát egyik-másik módra meg kell nyernie, ép úgy a gyermekek szeretetét és ragaszkodását is, de vigyázzon, hogy első esetben szolga ne legyen, másik esetben pedig soha se alacsonyodjék le a gyermek pajtásává. Oda akkor a tekintély, a nevelő ezen fökelléke***) Hogy a nevelőnek milyen fontos a hivatása, mutatja az, miszerint Pesten külön „nevelő cursus“ nyílt meg. De azt hiszem, hogy kevés ember van, ki csak is úgynevezett „nevelő“ akarna maradni egész élten át. így tehát ez intézetnek jövője nem igen lehet. Mert furcsa volna, hogy valaki egy külön évfolyamot végezzen a végett hogy 2—3 évig nevelőnek menjen, mit különben is többnyire csak azért tesz, mert állást nem kap. *) Nem fordítliató-e meg az okoskodás, s nem lehet-e felkiáltanunk: szegény gyermek, ki ott a nyilvános iskolában magadra hagyatva, önhibádon kívül oly szegletessé levél ?! F. szerkesztő. **) Nem hiába pápista szinti az egész okoskodás, — itt is rk. papról beszél. F. szerkesztő. ***) Elvégre megtudtuk tehát, hogy nem is a tapintat, de a tekintély a nevelő főkelléke. Mert azt nem tehetem föl szerzőről, hogy ha — a mit minden neveléstani elmélet elismer, — tudatosan a tapintatot tartja a nevelő fökellékének, hogy akkor — mondom, — fel ne tenné az ily tapintattal rendelkező nevelőről azt, hogy minden, — vagy legalább legtöbb esetben megtudja állani a sarat. (Eltekintve attól, hogy szerző követelései a nevelővel szemben túlságosak, nevetségesek néhol, — s ritkán kívántainak meg csak megközelitö mértékben is egy nevelőtől. Szerző tendentiája persze a nyilvános iskoláztatás előnyét bebizonyítani, s igy nem csodálható, ha néhol szélsőségekre ragadtatik). — F. szerkesztő.
