Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)
1888-06-01 / 17-18. szám
207 II. A bűn dogmatikai szempontból. Láttuk, hogy az ember rendeltetése teremtőjével szeretetteljes életközösségben élni, saját lényegét, életelvét megvalósítani, Isten országát kis körben létesíteni. De ez életnormával, mely minden vallási és erkölcsi életfejlődés alapja, a kérdések egész sorozata merül fel előttünk. Kérdés, mindig képes e az ember e feladatát megvalósítani, s ha mindig nem, úgy mikor? végül képes-e egyáltalán megvalósítani? Erre a válasz nem épen a legegyszerűbb. Annyi bizonyos, hogy a feladat teljesítéséhez két dolog okvetlen szükséges: a feladat ismerete, és a megválósítás akarata, nem említve a érzési momentumot, mint a tudat és akarat kapcsolóját, így a vallási processus kiegészítőjét. A hol tehát az ember nem bír lényegének tudatával, rendeltetése ismeretével, nem is bírhat a megvalósítására ösztönző akarattal sem, s így az ily állapotban a priori adva van az ember és Isten közötti viszony abnormitása, a bűn. Ugyde kérdés, hogy adva volt és van-é az emberrel mindig a valláserkölcsi fejlődés alapja? Az ember véges szellemi lény. E defi- nitóban a véges az ember természeti, érzéki, korlátolt, anyagi voltát, a szellemi a végtelen, fejlődésre rendelt, isteni voltát jelöli. Amaz óldala szerint csak természeti fejlődésre, növekvésre, legfeljebb is az isteni szellem passiv hordozására számíthat. Emez ellenben magasabbra van rendelve, nevezetesen oly fejlődésre, mely nincs e föld rögéhez kötve, s addig is, míg hozzákötött, az actív, domináló szerepet van hivatva viselni. Ha azonban akár az egész emberiséget fejlődése bölcsőjében tekintjük — a mennyire a tudomány mai foka engedi, — akár az egyes embert fejlődése kezdetén, a mit a tapasztalás már inkább megenged — úgy találjuk, hogy az ember a fejlődés kezdetén ideáljának épen ellenkező képét mutatja. A szellemiség t. i. a tudatos személyiség és az akarati szabadság minimális fokon állanak, épen csak hogy csirailag megvannak, ellenben az érzéki természet teljes erejében és virágzásában van. Magától érthető immár, hogy ilyen állapotban, midőn a szellemiség az érzékiség által minimumára van leszállítva, a megválósítandó ideál ismeretéről és a megvalósításra irányúló akaratról szó sem lehet, a csecsemőnél ép oly kevéssé, mint az ősembernél. Ezen állapotban az ember mint véges, érzéki, természeti lény természetesen érzéki szükségleteinek, kényelmének és kéjének kielégítésére fog törekedni. S mivel a kielégítést csak e világ javai, a természeti tárgyak alkotják, természetes, hogy az ember, ki különben is minden lépten nyomon a külső természethez van kötve, a természeti javaknak határtalan és feltétlen értéket fog tulajdonítani,
