Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-01-01 / 1. szám

fi

S ha az emberiség benső életének történetében minden a jóra irányult józan törekvés többé kevésbé elősegítő viszonyokra talált, úgy az előkészítés bizonyára a keresztyén séget s a reformációt megelőző korok történetében nyilvánul leginkább. Természetes tehát, hogy mindkét időszak számos rokon mozzanatot tüntet fel, melyek csak annyiban térnek el egymástól, hogy a kor sajátságos egyéni és személyi viszonyai szerint alakultak, de lényegüket tekintve sokszor meglepően összevágnak. E sajátlagos alakulásokat a két fontos esemény lényegének kiilömbözése vonta maga után. A keresztyénség u. i. valamely eddig nem létezett újat hozott magával, a reformációnak ellenben csak az vala feladata, hogy ama feledésbe ment újhoz visszatérítsen. Míg ott az üdv tényleg megadatott, addig emitt szabaddá kelle tenni ez üdvhöz vezető utat, melyet az emberi fonákság sokszor készakarva elzárt, de új üdv megalapítására nem volt szükség.

Figyelmen kívül hagyva, hogy a reformációnak tárgya, t. i. a. rég megadott üdv, a legtöbb embernek eddig ismeretlen újnak látszott, a reformácziónak a keresztyénség fellépésével azon közös jellege van, hogy mindkettőnek célja a tényleges állapotot megszüntetni s helyébe jobbat juttatni érvényre. E szempontból vizsgálva a két kor jelenségeit, megegyezésük főleg három irányban mutatkozik. Minden jobb jövendő bekövetkezésének alapfeltételei: egyrészt tényleges romlottság, másrészt a rossztól való szabadulás óhaja s végül, hogy a jobb új mely a régi rósz helyét pótolni hivatva van, legalább lényegileg meglegyen. Mindkét korszak tarthatatlan állapotokat mutat, az emberek vágyódnak azokból megmenekülni, ott is, itt is megvan a jövő alapja.

Minden a töblj istenség eszméjén nyugvó vallás nélkülözi az embernek a legfőbb lénynyel való összefüggése érzetének alapfeltételét, a benső egységet. E hibában szenved a rég meghaladott polytheismus, de a még napjainkban is szórványosan fel-feltünő pantheism us is. E hiányt nem takarhatta el a pogány vallás avval sem, hogy istenei fölé egy leghatalmasabbat emelt, mert hisz az alsóbbak mindegyike a teljhatalom igényével lépett fel, mi kölcsönös megtámadásokra vezetett. S megvolt-e e benső egység a reformáció előtt, megvan-e ma is a katholieismusban ? Távol vagyunk attól, hogy a számtalan szentnek, kiválóan Maria jstenasszonynak és Anna „Isten nagyanyjának“, sőt — horribile dictu! — anyósának főleg a középkorban divó tiszteletét egyenesen a polytheismus egyik nemének nyilvánítsuk, noha több tekintet arra utalna. De vájjon az egyház külömbségtevése invocatio és adoratio között megszüntethétte-e a benső egység hiányát?

De engedjük el a vallásnak ezen inkább bölcsészeti fogyatkozását, de a mely a gyakorlati életre is károsan kihat, s tekintsük tisztán