Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-07-01 / 6-7. szám

130

Kik virrasztva az ifjú álmain,

Kiséritek merész röptébe’ fel,

Ne hagyjátok oly messze szállani,

Mig röghonára többé rá se lel;

Csak mint a bérezi sast, emelje szárnya,

De visszahozza újra bérezfokára!

Hogy kibékítve eszményt és valót,

A végesben keressen végtelent,

S mig büszke szárnynyal veri a napot,

Tudjon teremtni mennyet idelent;

Hogy élte, mint a tenger nyugvó habja,

— Bár földi légyen — az eget ringassa! . .

Szöjjétek, óh, álmába a valót,

Hogy ébredése fájó ne legyen,

S a múlt s jövőnek karján szunnyadót,

Hogy meg ne rázza ez a zord jelen;

Hogy élni tudjon, élni — bár harczolva,

De nem lesújtva, gyáva porba dobva ! . . .

Vojtkó Pál.

BÚCSÚSZÓ.

Pozsony, 1887. junius havában.

Nem a „Gondolat“ búcsúzik e pár szóban a közönségtől, hanem a vezetők búcsúznak e kedves kis laptól, melynek ügye annyira szivükhöz forrott, hogy most, midőn a tanév végén válniok kell tőle, nem kisebb fájdalmuk, mint volt aggodalmuk, midőn e lap 1-ső számát világgá bocsátották.

De valamint akkor az aggodalom édes reménnyel volt vegyülve, úgy most is a fájdalom örömmel vegyes szivünkben. S ez örömnek forrása ama remény, mely nem csalatkozott. A „Gondolat“ megállott, s ha a pártolás — a mint reméljük — nem csökken, mondhatjuk: gyökeret is vert. E körülmény volt reményünk tárgya, s ez ipost örömünk forrása, mert a „Gondolat“ sikerülte talán még sem oly jelentéktelen mozzanat magyarhoni evangélikus egyházunk életében, mint első pillanatra látszik.